Bartoniek Emma: Fejezetek a XVI–XVII. századi magyarországi történetírás történetéből

Forgách Ferenc

szégyent, vagyis nem tud felemelkedni Forgách nagy eszményéig a "herolcarum virtutum" és "dlvlnarum legum cultor"-álg (406).24) Ebben látja meg Forgách a különbséget a nemesség és parasztság között, csakúgy, mint a jogi, társadalmi-gazdasági és életforma különbségben. De Forgách sokkal becsületesebb és valóság-tisztelőbb történetíró, semhogy fel ne jegyezné az inácsl parasztok egy vitéz hadi tettét, mikor is ezek templomukat megerősítve azt mindhalálig védelmezték (365). Csak természetes, hogy politikailag a paraszt nem számit. De bármennyire lenézi is Forgách a parasztságot, annak sorsa Iránt a legmelegebb részvétellel viseltetik. Sokat foglalkozik is ennek gondjaival, szenvedéseivel, s a törökkel és a császári katonaság atrocitásaival szemben mindig a paraszt mellé áll, kit a "miseri agrestes" vagy "miserum vulgus" résztvevő jelzőkkel emleget. S ahogy az egész magyar nemzetet "Christiant Hungaricae nationis"-nak (237), az összkereszténység egy tagjának és magyar nemzetiségű részének érzi, ugy a magyar jobbágyot is "coloni Christian!" -nak, "agrestes Christinai"-nak nevezi. (Pl. 106, 119, 120. ) Mert a törökkel szemben érdek- és érzelemközösség van nemes és paraszt között: az egy ország lakosságához tartozás, és a sorsközösség érzése. Ferdinánd főherceg hadbaszállása hírére "tncredlbllis tum miserum vulgus, tum nobilitate

m ob dluturnltatem aerumnarum ob hoste perpessarum laetitla invaslt". (135) Legszebben akkor fejezi kl Forgách a paraszt Iránti szeretetét, mikor a meggyötört paraszt védelmezőjének Istent nevezi: egy katonai vereséget: a krasznahorkai ostrom sikertelenségét 1556-ban Isten büntetésének tulajdonítva, amit a királyi katonaság azzal érdemelt kl, hogy túlságosan vakmerően sanyargatta a nyomorult parasztot. 25) Megdöbbentő viszont, hogy egy ízben a törököt (Tolgon budai pasát) teszi meg Forgách Ferenc a magyar paraszt védelmezőjének a rekviráló császári katonasággal szemben, mert Ferdinánd erre nem képes (107). Máshol meg dlcsérőleg emeli kl írónk, hogy Szulejmán, kit egyébként Is mértéktelenül tisztel, Szeged megerősítéséhez nem "nec gratultls agrestlum operls, sed ex fisco solutls" használta fel a parasztokat. Vagyis ennek a gőgös főúrnak visszatetszik, ha a parasztot Ingyen dolgoztatják! Világos: azt a részvétet, melyet fentebb emiitettem, Forgách nem azért érezte a paraszt iránt, mert annak munkája az urat gazdagította, hanem emberszeretetből, méltányosságból. A műveltség jelentőségét Forgách, az Itáliában képzett humanista, akit elbűvölt Németalföld nagy kulturája Is, természetesen felismeri, és az ország kulturális állapotainak jellemzését felveszi történetírása tárgyal közé. De egy, a tudományok és művészetek ápolására egyáltalán nem kedvező kornak történetét írva, Inkább csak ar ra nyílik alkalma, hogy a műveltség hiányát, lehanyatlását, a régi jó Idők kultúrájának pusztulását sirassa. Olykor kiemeli egyes szereplőiben, akiben éppen kiemelhette, hogy müveit ember: Igy dicséri Báthory Kristóf nagy nyelvtudását (olaszul, franciául, spanyolul beszélt, 159), Gyulay Mihályban pedig, hogy "fide, constantla, usu atque erudltlone vir praestans" (185), másokban korholja a müveletlenséget: Belczer Gebhárdot, az újonnan szervezett haditanács elnökét megrója: "lltteratum et linguarum, nisi vernaculae lgnarus" (321), János Zsigmondról feljegyzi, hogy jeges bor mértéktelen ivásával - amit anyjától, a lengyel - olasz vérű Izabellától tanult - anynylra elgyöngltette agyvelejét (Ita cerebrum infecerat) "ut memóriám préxiguam haberet, judicium ac dlscursum, qualem puer hebere sólet". (460) (Mellesleg: Forgách és János Zsigmond kortársa, Don Carlos jeges vlz mértéktelen Ivásával tette tönkre magát. ) Csak Mátyást dicsérve van Forgáchnak lehetősége arra, hogy a műveltség mint öncél mellett hitvallás) tegyen: a kultura -tiszteletét kifejezze. S Itt valóságos kulturprogramot ad, noha az ő korában nem látja ezt megvalósíthatónak. Szerinte a fejedelem feladata, hogy alattvalóit a polgárosult élettartásra (civilis vita), a lelki és testi 229