Bartoniek Emma: Fejezetek a XVI–XVII. századi magyarországi történetírás történetéből
Hazai német történetírók
A székelyt (V. fejezet) Töppelt a magyarral egy eredetű (ejusdem originis) népnek veszt, ellentétben az általános véleménnyel. Sajátságos, hogy itt megint csődöt mond forrásérzéke és adatalt a Molnár Albert Dictlonáriuma végéhez illesztett krónikából veszi! Pedig ez itt csak Thuróczy előadását (talán Sleglerét?) követi. 1 0) Ilyen másod-harmadkézből dolgozó rövidke kompendiumból veszi hát itt megint értesüléseit Töppelt, s ezt itéll tekintélynek! Foglalkozik még a cigányok "Infamls progeniesével" is, eredetükre azonban csak több ujabbkori író megfelelő helyit idézi, anélkül, hogy szövegeiket közölné (p. 54.), egyébként csak etnográfiai leírásukat adja. (pp. 54-59.) AVIL, VIII. és IX. fejezetekben nyelvtörténeti kérdésekkel foglalkozik, melyek kivül esnek a történetírás történetén. A X. fejezetben rátér másik főtémájára: kl Erdély őslakója, mellyel már foglalkoztunk. Az Origlnes négy befejező fejezetében (XI.-XX. ) Erdély négy nemzetének ethnográflai, erkölcsi, kulturális leirását adja, értékes forrást nyújtva bennük a modern történeti kutatásnak. Töppeltnek az Origlnes első részében ókori és középkori témáját nem kortársak elbeszéléséből, vagy személyes tapasztalataiból kellett kidolgoznia, mint a korában uralkodó műfaj, a kortörténetirás művelőinek, hanem ókori, középkori és ujabbkori irők előadásaiból, feltevéseiből, ami szakadatlan kritikai műveletekre és hypotézisek felállítására kényszerltette. Láttuk, hogy Töppelt Orlglnesei eredettörténeti részében nem tesz mást, mint felsorakoztatja a vonatkozó irodalmat, ókorit és ujabbat: az Erdélyről, a szászokról, magyarokról Irt irók idevágó helyeit, azokat kritikailag megrostálja, mégpedig a valószínűség, hihetőség szerint, 8 puszta okoskodással felépíti rájuk feltevéseit. Töppelt nem igyekszik felkutatni a legeredetibb, legjobb forrásokat, nem vizsgálja át következetesen, hogy a forrásadatok minő viszonyban vannak egymással: eredeti és leszármazott adat nála általában véve egyenlő értékű. Arra törekszik, hogy minél több irót idézzen, minél különbözőbb korból, hogy ezek honnan vették értesüléseiket, s hogyan függenek össze egymással, az nem érdekli. Egész kivételesen mégis felvillan előtte, hogy a legrégibb, legeredetibb forrásig kellene lehatolnia: egykorú hiteles irók tanúbizonyságáig. Igy a magyarok eredete vizsgálatánál Marcusnak ad előnyt, Bonfiniről meg ugyanitt megjegyzi, hogy Aeneas Sylvlust irta ki (p. 34. ). Tőle és Bencédltől ismerjük a Képes krónika írójának Marcus nevét. (p. 34. ) Még jelentékenyebb, hogy egy ízben - ezt már emiitettem is - a magyarok származásának vizsgálata közben kifejti, miként terjedt el a XVII. században a Juhrlában még élő magyarokról szóló tévhit: Herberstein e hlr "kovácsa", tőle vette át Mlechovlus, ettől Aubanus, "Inde postmodum certatlm Incauti scriptores ", ,végül Leuenklau ls. (p. 33.) De ezek kivételek, általában ugy véli, hogy ha egy vélemény magában véve hihetőnek, valószínűnek látszik, s azt sok és tekintélyes író elfogadja, az akkor csak helyes lehet: "td a doctissimls vlrls consensu omnium pene Hlstorlcorum approbatum est. " Megtalál néha kitűnő érveket, sőt helyes kritikai elveket, szempontokat, de még nem jött rá, hogy ezek általános érvényű elvek, módszerek, s hogy azokat következetesen kellene alkalmaznia. Thuanus véleményét a szászok eredetéről, helyesen, elveti, mert ez csak a sok kéteshl telü adatot tartalmazó Bonftnlt követi, de Bonfini vonatkozó értesüléseit már nem vizsgálja, hanem egyszerűen szintén elveti, az emiitett okból. (p. 15. ) De még ebben sem következetes. Máshol felsorakoztatja Bonflnit ls tanul között, megint anélkül, hogy adatalt megvizsgálná. Melanchtont a "jó" Irók közé sorozza, pedig ez sem eredeti, hanem csak Carlont követte. Azonban Töppelt elfogadta Cárion tételét, s ugy vélte, azt csak erősíti, ha egy Melanchton ls átvette. Megingatja előtte egy író hitelét, ha az ellentmond magamagának. 1 3) 213
