Staud Géza: A magyarországi jezsuita iskolai színjátékok forrásai, I.

Bevezetés a magyarországi iskolai színjátékok forrásaihoz

13 sősorban az írott dráma/, szemlélete és módszerei azonban lényegesen eltérnek egymástól. Míg az irodalomtörténet a fennmaradt drámaszövegeket vizsgálja és elemzésükben az irodalmi filológia módszereit alkalmazza, a színháztörténész az előadásból indúl ki /amely magában foglalja a drámát is, ha éppen írott dráma előadásáról van szó/, azon az alapon, hogy a közönség nem az írott drámával, hanem az előadással áll szemben, nem olvassa, hanem látja és hallja a művet, sőt a jelenlévő közönség egyúttal feltétele és alkotó tényezője is az előadásnak. /Közönség nélkül nincs előadás!/ így a színháztudományban minden esztétikai és történeti vizsgálat alapja csak az előadás és a közönség kapcsolata lehet. A másik alapvető különbség a színháztörténeti és irodalomtörténeti szemlélet között, hogy a színháztudomány vizsgálódása mindenféle színpadi jelenségre /színjáték típusra/ kiterjed, tehát felöleli a szöveges dráma és a szöveg nélküli pantomim, a passiójáték és a kabarétréfa, a revü és az életkép, a bábjáték és az összes zenés színpadi műfajok - opera, operett, musical, balett stb. - minden változatát, tehát számos olyan színjátéktípust, amelyek az irodalomtörténet érdeklődési és vizsgálódási körén kívül esnek. A harmadik lényeges differencia a két szemlélet között, hogy a színháztörténész számára az előadás, még írott dráma esetében sem pusztán interpretáció, hanem önálló, komplex jelenség, amelyben számos művészet működik közre: irodalom,