Fülep Lajos levelezése VII.

Levelek

lene írnom róla, és még akkor se volna semmi garantia, sőt még valószínűség se, hogy utána mindent úgy láthatna, érthetne, ahogy a valóságban volt és van. - Megpróbálom lehető röviden a leglényegesebbet megmondani, aminél többet csak élőszóval tudnék - bár mindenkire nézve jobb lett volna, ha ez a tema már semmilyen formában se kísértene. Tehát: Mikor anyja először nálam volt

2 (10 éve) és először beszéltünk idejöveteléről, azt mondtam: állandót kívánok magam mellé, aki végig velem marad, viszont gondoskodom róla, halálom után nem tesznek anyagi gondjai, nem kell többé semmilyen munkát se vállalnia, megélhet hagyatékom kamataiból (contanti ed oggetti). Vállalta. Utána többször megismételte, önként. Aztán megjött a férje,

3 '58-ban meghalt. Nekem akkor az volt a tervem, kellő idő eltelte után megkérdezem tőle (ügyvéddel már tanácskoztam róla) legális formában ne fixírozzuk-e az ő helyzetét, hozzám tartozását. Kivándorlási szándéka megváltoztatott, felborított mindent. Nemcsak a szándék borított fel mindent - teljesülését természetesen nem próbáltam volna rábeszéléssel elhárítani, mert csak olyan óhajtottam magam mellé, aki önként, szívesen van velem, nem a várható anyagi előnyökért -, hanem a szándék megvalósításának módja, mindaz, amit megmutatott, feltárt, olyat is, ami addig nem mutatkozott meg. Erről különösen nehéz, kínos beszélnem, rossz rágondolnom, legjobb volna már teljesen elfelejteni - sajnos, a felújított téma időről-időre föleleveníti, nem engedi elmúlni. Részletezés nélkül két momentumot említek meg: 1) én voltam az utolsó, aki kivándorlási szándékáról értesültem, akkor is csak azért, mert valami irat miatt beszélnie kellett róla - már mindenki tudta ismerősei közül, még a körzeti orvos is, tőle hallottam alkalmilag, hogy már egy hónapja tudja, ami nekem újság volt; 2) a közlés alkalmával kérdésemre olyan valakivel hasonlította össze az ő elmenetelét és olyan természetesnek mondta, mint Th[omesz]né-ét, akinek fia kint van és hozzá szándékozik menni - magából kikelve, hogy én az övét nem akarom megérteni, a Th[omesz]né-ét megértettem; holott megérteni mindakettőt megértettem, csak éppen igen nagy különbséget láttam köztük, Th[omesz]nénak férje halála után nem volt semmi, ami ide kösse, különösen semmi erkölcsi köteléke, mint neki, akinek - nagyon kínos erről beszélnem, de kényszerülök rá, nem tudom elkerülni - az életét mentettem meg, amikor ide vettem (sietek hozzá tenni: nem erényből, nem élet-mentésért tettem, dehogy, önmagamért, de akárhogy is, a következménye őrá nézve mégiscsak az volt), és megtettem a férjéért, amit abban az érában, ezt már határozottan mondhatom, senkise tett volna meg, nem mert volna megtenni, és aminek következtében még egy pár évet élhetett emberi módon, máskülönben onnan élve nem került volna ki; nem bírta volna abban az állapotban, amilyennek a látogatásból hazajövő feleség leírta (erről is megjegyzem, nem valami erényhősködésből tettem, hanem mert nem tudtam a feleség kínját, sírását nézni, muszáj volt tennem, de ez itt is mindegy, az eredmény ránézve mégis csak az volt, ami volt) - vagyis itt egész más contextusa volt a dolognak, itt olyanok történtek (még sok más), amik ott nem - ne értessem félre, én nem kívántam hálát, bizonyára meg se érdemlem, de ennyire az ellenkezőjét, ezt a fólháborodást az én értetlenségemen, hát ezt el se tudtam volna képzelni, hogy mindez annyira semmise volt, velem együtt - ezt valóban nem értettem, ma se értem, és mondhatom, nem is kívánom magamnak, hogy valaha megértsem, másnak se. Ezek után a többi részlet már nagyon is érthető. 1 68