Fülep Lajos levelezése VII.

Levelek

2508. GRANASZTÓI PÁL - FÜLEP LAJOSNAK Alsógöd, 1961. VIII. 5. Kedves Professzor Uram, ma, itt ebben a szép félárnyas csendes kertben, magasan a Duna felett - szemben a Szentendre környéki hegyek - fejeztem be könyvedet, a Magyar művészet-et.

1 Mint említettem, valaha régen olvastam, de olyan volt most, mintha először olvastam volna, olyan elemi erejű s hatású. S ebből nem csak azt a következtetést vonom le, hogy nagy utat tettem meg huszonöt év alatt, egy mélyebb megértés felé, hanem azt is, hogy ez a könyv páratlan mértékben előzte meg szellemi korát, mely talán teljesen még ma sem érkezett el. Rövidsége, úgy gondolom, egyik nagy erénye - hiszen pl. Platon művei sem nagyobbak - így még inkább hat, érződik esszencia jellege s ereje. Amellett élőbeszédként hat - aki ismer Téged magadat hall belőle - s ez úgy gondolom, szintén ereje. Nekem pedig azért különösen becses, mert eddig inkább hallottalak s most - néhány szép kisebb írás kivételével, gondolok a Rembrandt-ra," az Izsó Miklósra

J - először olvastalak. Nagyon szeretném megszerezni ezt a könyvet - és úgy őrizni, mint valami hangfelvételt. Azt hiszem, hogy éppen az, ami reám hat, s bizonyára másokra s mindenkor benne, az emeli is ki a mindennapokból, a maga korából és teszi kevesek dolgává, de maradandóvá a művészet végső lényegének a bölcselet, az etika alapprincípiumaival való egybefogása, egy szinten tartása. E szemlélet, e könyv mellett csaknem minden művészetről szóló írás' kissé fecsegésnek, fontoskodásnak, aprólékoskodásnak tűnik. A műalkotás rangján szól a művészetről, eloszlatva azt a kételyt, amit bennem a művészettörténészek írásai többnyire keltenek, így legutóbb Sedlmayer-é

4 [!] is, - hogy milyen jogon értékelnek, ítélkeznek megőrülésig gyötrődött, magukat velőkig kivájó művészek életműve felett, - azt a sanda érzést, mely bennem a művészettörténet felé - tisztelet a kivételnek - mindig élt, hogy mélyükben gyakran a kereskedőt éreztem, akinek a műalkotás, a művészek vére, kínja tárgyi értékelés, csere-bere tárgya. Ezen Te magasan felülálltál mindig s ez a könyv ennek olyan írásbeli dokumentuma, mely rangot, jogot ad egy hivatásnak is. S bennem azért is megnyugvást kelt, mert engem az irodalom, mondandóimnak irodalmi alkotásként való kifejezése felé főleg az sodort, hogy csak így érezhettem - úgy amennyire - egyenrangúnak munkámat az alkotó építészével. De hiszen ezt tudod, éppen könyvemből. Különös, de nem véletlen módon engem a festészetről szóló fejezet ragadott meg legmélyebben. Ennek többféle, főként szubjektív oka van. Építészeti gondolatvilágodat ismertem leginkább, ezenfelül a már ismert s ma is érvényes szempontjaidon felül - van itt egy olyan, talán inkább korhoz kötött megközelítés, amelyet én most már idős fejjel s egy jócskán megtett úton nem tudnék újra elkezdeni - főleg a síkra gondolok, s a nemzeti építészet témájára Lechnerrel

5 kapcsolatban. A szobrászat - Isten tudja miért - valahogyan távol áll tőlem, miként a plasztikus megközelítésű építészet is - s még Te sem hozod sokkal közelebb; meghajlok előtte, s e fejezet előtt is, úgy vagyok vele, mint Petőfi a Kárpátokkal. Ez azért is furcsa, mert jeles szobrász barátaim vannak s a legtöbbet életemben talán Vilt Tiborral

6 beszélgettem. De a festészet s erre most jöttem rá, könyved kapcsán, olyan mélyen érint, mint a zene (zenei világomat nem ismered, erről nem régen írtam egy hoszszabb fejezetet naplómban

7) — s talán mélyebben mint az építészet! Te is mintha ebbe 44