Fülep Lajos levelezése IV.

Levelek

Kronos: Nem nyughatom, csak hánykolódom untalan s megreng határtalan medrem, ha fordulok s amerre könnyem elgurul: lángkúp hasad a mennyek izzó csillagköd-csigáiból. Nagyszívű Okeanos, áramlás ura, erős fivér, ki mindenségem őre vagy, ó, halld szavam - bölcsességnek kör-pántja te! Atyánknak átka rámlép és belémnyilall. Tudod: megöltem egykor őt, Uranos őst, a millió csillaggal égő ős-eget, mert nem virult, csak élet nélkül tündökölt s én vágytam, hogy tenyészet és élet legyen. Gyomrára térdepeltem, torkon-nyestem és a mindenség élettelen leplére dús élő pirosság szökkent. Vastagon lefolyt szétnyílt nyakán s vonagló két száj szögletén. S amint a gégéjébe markolt görcsösen, még dünnyögött, hogy így-úgy, majd egy gyermekem úgy bánik el kurtán velem, mint én vele. Ezért elnyeltem három lányom s két fiam. Nyugtom még-sincs. Mindig csak forgolódom én, gondolkozásom mindig egy körül forog. Tudd meg: legapróbb és utolsó gyermekem világra jött, kiről a jóslat készen áll, hogy énnállam külömb lesz mindenek fölött és országlásomat meg fogja rontani. Okeanos: Felséges Kronos, legfőbb úr, valót beszélsz: a bolyhos csöppség itt rózsállik anyja két parázs-fehér almája közt; rugódozik s kacsóival fürgén kaszál a semmiben; de majd másképpen jő eléd - bizony, nem így! markában villám, száján éles görbe fém, rád-tör, földúlja mélységes nagy ágyadat, ősz üstöködnél vonszol és cibál, rikít: „Add vissza, hé! bátyáimat, nénéimet, fölfaltad őket sorra irgalmatlanul, add vissza mind! mert itt tiporlak addig én, mert addig rúglak, míg nem adtad vissza mind." így győz feletted és kifosztja kebledet s te nemtelen meg lángtalan maradsz, király. 49