Fülep Lajos levelezése IV.

Levelek

retem is őket, ez a furcsa. Mert, ami fiatalkoromból maradt reám, azt nem tudom én nem szeretni. (Kettő is van belőlük, barátok, sőt egy harmadik tanítványuk is van, de én csak az egyikről szólok.) S hogy aztán az ilyen embernek mi köze van a művészethez, irodalomhoz, azt kérdezni se kell, mikor ebben minden az ösztönösség s az érzékek életteljes frissessége a legfőbb bíró? Azt kérdezem tőle telefonon, hogy hogy tetszett a regényem? „No, szó sincs róla, nagyon szép, sőt érdekes is... de azért persze megvannak a magam kritikai észrevételei is," - feleli fürgén. Nyugodtan, közönyösen. Kritikai észrevételei... igen, minthogy ő kritikus. Elszomorodtam. Nem kérdeztem melyek azok. Csak azt szerettem volna megkérdezni tőle, hogy hát, hogy van ez? Ha ő egy dómot lát, azt mondja-e rá: csinos? s ha kelta, zord síremléket azt-e, hogy hercig? Hát a lelkesség gyűlöletben, vagy elragadtatásban? Milyen kedves ez a szakadék, - mondja ő higgadtan, - igazán joviális egy szakadék. Aztán eljött hozzám, akkor se kérdeztem, melyek a kifogásai? De ő azért megjegyezte: - Hát a részletek igazán nagyon jók, a hajótűz például megszakításaival... hogy szinte izgatott lettem, pedig hát nem volt okom rá, mert hisz a hős élve maradt, különben nem írhatta volna meg az emlékiratait. Nagyságos Uram! Mit szól ehhez a higgadtsághoz? És ha Szindbad hajós" történetét olvasom, hogy felemeli őt a Roch-madár, még ma is szívdobogást kapok, pedig ötvenöt leszek nemsokára, már százszor elolvastam Szindbad történeteit és szintén tudom, hogy élve maradt. De ő „szinte" izgatott lett. Hát hiába az ember ne legyen túlzó! De azért én okádtam, mert túlzó vagyok. S most a dolog velejéről: mért van láza? Ha Pestre jönne megvizsgáltatnám: kitűnő, megbízható orvosaimmal, (Nem vagyok az orvosok ellensége.) Jöjjön Pestre, Jöjjön Pestre, nagyon elhagyatott vagyok, olyan jól esne itt tudni Magát, ha csak pár napig is, Isten bizony megölelném.

1

2 Ami pedig a hálást illeti, ne legyen gondja: nálunk ha egy kis tatár táborozást elbír egy kis szobában és fotelből átalakítható ágyban, nagyszerűen lakhat, kosztot is jót kap és áldott, kedves jóságos gondviselője lesz: az én kedves feleségem. Akivel e percben beszéltem meg a dolgot s aki így felelt: „Senkit sem hívtam eddig ide, tudod, de Fülepnek nagyon örülnék." S már be is rendezte fejben, fürgén a kis szükségszobáját. (Ne féljen, jó bútorok vannak benne, csak szűk egy kicsit, az én hálószobám mellett van s addig beszélgethetünk benne magánosan, világtól távol, jó feketekávé mellett, amíg akarunk. Négy nap, négy éjjel egyfolytában. Senki nincs itt, aki zavarna, kártyázni lehet, bort inni, beszélgetni... mit szól ehhez? Egy kis diákéletet újra. Úgyis oly komor vagyok már, mint egy beteg ló.) - És nem is mosakodnék mindaddig, amíg itt van, ezt is megígérem. Mert unom ezt a sok higiéniát, árt a léleknek. (A testnek is sok tekintetben, majd meghallja.) - Szóval: én aligha mehetek le Magához, márcsak azért sem, mert egy érelszorító-gépet konstruáltak itt nekem hat-száz-pengőért, mégpedig villamos erőre, amilyen nincs is több Európában, (mert amerikai ötlet s itt még nem tudnak róla,) - három percre elszorítja a két láb ütőereit térden felül s három percre kiengedi szegényeket automati287