Fülep Lajos levelezése II.

Levelek

hallott rólam, hogy közben künn jártam Olaszországban, továbbá hogy a Külügyministerium kötelékébe tartoztam

4 — nem minden alap nélkül gondolhatta tehát rólam, ha csakugyan gondolta, hogy olyan ember vagyok, aki se ide se oda nem tartozom egészen s egyszerre két lovon is akarok ülni. Nagyon valószínűnek tartom, hogy hasonló körülmények között hasonló esetről magam is így gondolkoztam volna Elvégre olyan valakinek, akivel az ember egyszer-kétszer találkozott, — nem ismerheti az eszejárását és — mint a régiek mondták — a szfvejárását. Hogy nekem milyen kínos volt minden perc elvonása igazi hivatásomtól, azt csak én tudtam és néhány intimusom, akikkel az aggodalmaimat közöltem. Azonban olyan ponton fogtak meg engem, amelyen sohasem tudtam ellenállni, azt mondták: kötelesség megtennem, amihez — nexusaim révén — csak nekem van utam és módom s így, akármennyire is ellenkeztem, vállalnom kellett a rámrótt föladatot. De csak azzal a föltétellel, s magamban is azzal az elhatározással tettem, hogy amely pillanatban megfeleltem missiomnak, le is mondok róla — mint ahogy rettenetes türelmetlenül vártam a napot, hogy a lelkészi diploma végre kezemben legyen s én kimehessek gyülekezeti munkára. Az volt a szándékom és tervem, hogy amint kezemben az oklevél, egy napot sem töltök tovább Pesten, hanem rögtön kihelyeztetem magam és megyek s éppen akkor, mikor e vágyam teljesüléséhez értem, mikor már a vizsgához ültem le, amely után mehettem, szóval épp az utolsó pillanatban ért az a meglepetés, hogy — igazolnom kellett magamat.

5 Engem egy pillanatig sem aggasztott az, hogy igazolni tudom, hiszen — polgári foglalkozásomban — a Külügyministeriumba a kommün bukása után egyenesen visszahívtak,

6 az egyházban pedig sem a püspök, sem a tanári kar tagjai, akikkel pedig minden dolgom állandóan közöltem, soha egy szó kifogást sem tettek. Engem csak az aggasztott, hogy esetleg napokba fog telni, amíg a dolgot tisztázni tudom s emiatt késik a kimenetelem. Ismétlem, nem gondoltam azt, hogy ily életbevágó ügyben N[agy]t[iszteletű] Esperes Úr káromat akaija, de meg különben is rendületlenül hittem benne, hogy engem Isten hívott el a munkára — hanem azt gondoltam, hogy ha engem jobban ismerne, vagy ha nem is ismerne, de szimpátiával nézne (a szimpátia pedig megértő), akkor vagy saját maga is szó nélkül igazolt volna engem, vagy pedig barátságosan megkérdezett volna engem a dolgok hogy-smiként-állása felől. Én abban az időben — a sok munkától — igen kimerült és ideges voltam s fölöttébb érzékeny is. Impressiom nagyon fájdalmas hatású volt rám nézve s ha azóta, természetesen, enyhült is, mégis mindig vártam az alkalmat, hogy N[agy]t[iszteletű] Esperes Úrral közöljem. Mert éreztem, hogy egészen csak úgy tudok megszabadulni tőle, akár van alapja, akár nincs. Alkalom csak most kínálkozott rá s én éltem vele. Kötelességemnek tartottam. Mert, mint levelemben említettem, nekem a fegyelem mindenek fölött való s most még azt is hozzátehetem, hogy valósággal a szerzetesi fegyelem az ideálom: amikor a följebbvaló az alárendeltjeinek minden dolgáról, gondolatáról és érzéséről tud. Kötelességemnek tartottam közölni gondolatomat N[agy]t[iszteletű] Esperes Úr hozzám való állásfoglalásáról, abban a reményben, hogy ha téves volt, el fog oszlani ez a gondolat, ha pedig alapos volt, akkor a másik részen fenforgó tévedést fogja megszüntetni. Nekem N[agy]t[iszteletű] Esperes Úr levele után a legcsekélyebb kételyem sem 75