Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások III.
A szerző életében megjelent írások
vagyok kénytelen szembehelyezni vele. S a valóság ez: a kálvinizmus mindig élt, s ma is él a művészettel, tehát, ha elvben igen, a gyakorlatban nem emelkedett föléje. S a Kuyper paradoxonjából mindössze az igazság marad meg: a kálvinizmus, amely megtartotta és fölhasználta, maga nem teremtett művészetet. így már nagyon másként fest a dolog. Annyira másként, hogy olyan dilemma szökik ki belőle, amelyre Kuyper, úgy látszik, nem gondolt, s amelyet a legszellemesebb paradoxonnal vagy rabulisztikával 6 sem lehet kettévágni. A dilemma ez: ha a kálvinizmus annyira szellemi, hogy nem kell neki művészet, miért tartotta meg mégis; viszont, ha szellemisége nem zárta ki a művészetet, miért nem teremtett maga is? Ebből a dilemmából csak történeti vizsgálattal lehet úgy-ahogy kilábalni. Akármennyi mentő körülmény felhozásával, s akármilyen kedvezően záruljon is ez a vizsgálat, egy momentum, amely természetfölötti s így történeti kritikával fel nem oldható, végül mégiscsak hátramarad, s ez éppen a kálvinizmus el nem vitatható szellemisége. Nos, ebből a szellemiségből két következmény folyik, mint ahogy a dilemmának is két oldala volt. Az egyik negatív és így hangzik: a kálvinizmusnak mellőznie kellett volna a régi művészetet. A másik pozitív, így hangzik: a kálvinizmus, ha már építenie kellett, épített volna „stílus" nélkül. S amely nap stílus nélkül épít, megszületik a kálvinista stílus. Mert a baj nem az volt, hogy a kálvinizmus nem teremtett új művészetet, hanem az, hogy megtartotta a régit. Mi baj származhatik a művészet hiányából arra a vallásra, amely szellemiségénél fogva fölülemelkedett a művészeten? Viszont, ha a kálvinizmus, szakítva a katolikus templom hagyományával, amely saját céljainak úgysem felelt meg, szakítva a művészettel, amely fölött valónak érezte magát, egyszerűen épített volna olyan helyiségeket, amelyek a saját istentiszteleti céljainak teljesen és tökéletesen megfelelnek, észrevétlenül és magától megszületett és kifejlődött volna az a templomtípus, mely egyfelől célszerű lett volna, másfelől pedig művészi, mert minden épület, amely a maga céljának tökéletesen megfelel és célszerűségét világosan ki tudja fejezni, a művészetnek csíráját hordja magában. Az építészet mindig belülről, az épület lelkéből fejlődött, nem pedig kívülről, külső formák, díszek, „stiláris" elemek hozzáadásából. A kálvinizmus átvett, fölhasznált és épített olyan templomokat, amelyek tőle idegen céloknak feleltek meg. A századok alatt meggyökerezett gyakorlat végső eredményeképpen a kálvinista ember ma már más templomot el sem tud képzelni, mint katolikust. * Ezzel célhoz értünk. Amit a kálvinizmus eddig elmulasztott, végre meg kell kezdenie. Ma könnyebb, mint valaha, mert ma azok a stílusok, amelyek hajdan elevenen éltek körülötte, s befolyásuk alól szinte lehetetlen volt kivonnia magát, a múltéi, a történeleméi; függetlenek vagyunk tőlük. Tisztán rajtunk múlik tehát, hogy valahányszor új templom építésére kerül a sor, melyik kérdést vetjük fel. Azt-e, hogy milyen stílusban építsük, vagy azt, hogy milyennek kell lennie a kálvinista templomnak? A szabad választásnak és elhatározásnak ez a lehetősége immár megszázszorozza a felelősséget az intézők vállán minden új templom építésének alkalmából. 61
