Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások III.

A szerző életében megjelent írások

Hiszen eddig is így volt. És ami jó volt eddig, jó lesz ezután is. Csináljuk csak úgy, ahogy eddig csináltuk. És legföljebb még a „stílust" kell megbeszélni: román, gótikus, renaissance, barokk vagy rokokó? Az építész tanult ember, ő olyan stílusban szállítja a templomot, amilyenben parancsolják. Az ilyesmit, ha kell, szavazattal is el lehet dönteni. Elvégre ezek mind jó stílusok, mind „klasszikusok" és „történetiek", s ha a választás az egyikre esik, nem a másikra, abból sem lehet baj, amikor egyik stílus éppen olyan jó, mint a másik. Nemcsak a közömbösek gondolkodnak így, akiknek minden mindegy. Ez az okoskodás az alapja annak az igen jószándékú és buzgó lélektől sugallt cikknek is, amelyet Gonda Béla úr írt e kérdésről e lapok hasábjain (18. szám, 1917 május 6). Bocsánatot kérek, ha - a sértés vagy kicsinyítés szándéka nélkül - határozottan szembe helyezkedem az ő álláspontjával. Gonda úr még azt is kimondja, hogy „különös súlyt kíván arra fektetni, hogy a tervek elkészítésével a klasszikus stílusok mesterei (Hauszmann, Peez, Schulek

4), vagy azok szellemi örököseinek valamelyike bizassék meg". Hagyjuk egyelőre „a klasszikus stílusok mestereit", nézzük előbb magukat a stílusokat. Mi hozta ezeket létre? Egy-egy új, nagy és parancsoló szükséglet, amely a római egyház történetében fölmerült. Ez fejlesztette ki, a vallási rítus fejlődésével, az őskeresztyén bazilikát, utána az egyház hatalmának emelkedésével párhuzamosan a román stílust, a skolasztika, a laikus vallásosság föllendülése és a prédikáló szerzetesek idején a gótikát, az egyházi szellemnek klasszikus kultúrával való szaturálódása

5 idején a renaissance stílust, az ellenreformáció és a jezsuita prédikálás igényeinek megfelelően a barokkot és így tovább. Mindez megolvasható akármelyik műtörténeti kézikönyvben, azért nem vesztegetem rá a szót. Elég az hozzá, hogy ezek a stílusok mindig szükségletekkel születtek meg és azokkal múltak el, mert az új szükségletek egyúttal új formákat is hoztak létre. Bizonyos szellem hozta létre őket, amelytől elválasztani, amely nélkül megérteni nem lehet őket. Nem gyökértelen, váltogatható, önkényesen kitalált produktumok ezek. Olyan gyümölcsök ezek, amelyek csak bizonyos fán és bizonyos korban teremnek, s aki a gyümölcshöz nyúl, annak a fát is akceptálnia kell. Ha a kálvinizmus meg tudna egyezni ezekkel a stílusokkal, ha saját szellemének kifejezését és önnön céljának eszközeit láthatná bennük, akkor meg tudna egyezni a stílusokat létrehozó szellemmel is, és akkor a kálvinizmus - sohasem jött volna létre. Vagy miután létrejött, visszatért volna oda, ahonnan kivált. De létrejött és nem tért vissza. S aki nem látja az örök és áthidalhatatlan ellentétet a kálvinizmus szelleme s e stílusok és a mögöttük lévő szellem között, annak vagy a kálvinizmusról, vagy emezekről nincs sejtelme, vagy nem veszi komolyan egyiket sem, vagy nem akarja látni a különbséget. A művészetek s a stílusok nem ruhák, nem kosztümök, amiket akárki magára vehet, mint valami álarcosbálra. Aki valamely stílust magáévá tesz, annak a szellemet is magáévá kell tennie, amely azt létrehozta. Melyik szellem kell tehát? A bazilikáé, a románé, a gótikáé, a renaissance-é, vagy a jezsuita barokké? Az a stílus, amely mögül hiányzik az őt létrehozó szellem, hazudik. Az ilyen hazug „művészeti" produktum pedig gyakorlati céljának sem felelhet meg, mert szerkezete és formavilága más szükségleteket elégített ki, mint amire fel akarják használni. 59