Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások III.

A szerző életében megjelent írások

képpen megoldható építési vagy művészi feladatok találnak legnehezebben megértésre ma, a zűrzavar és dilettantizmus idején. Nem csoda tehát, ha a sok tervezgetés és hozzászólás között még csak távolról sem érintette valamelyik - legalább tudtommal - a dolognak lényegét, azt, ami nélkül templomépítésre még csak gondolni sem volna szabad, az unum necessariumot,

3 amivel az egész templom léte áll vagy bukik. S hogy nem vehetők ki e kíméletlenül hangzó ítélet alól maguk az építészek sem, az csak természetes. Sőt éppen ők, akik mint „szakemberek" formálnak jogot a kérdésben való döntéshez, kategorikus kijelentésekkel és kész papiros tervekkel állanak elő, mielőtt a feladat igazi mivoltát mérlegelték volna. De az is kérdéses, vajon önmaguktól mérlegelték-e, vajon mai építészek, a templomépítés eleven kultúrájának teljesen híjával lévő korban, egyáltalán ráeszmélhetnek-e önmaguktól arra, hogy miről is van szó. A magam részéről ebben az irányban vagyok a legszkeptikusabb. Viszont, ha elvitatom tőlük a szóban lévő téren való kompetenciát, elegendő mentséget találok számukra a korban. Az építészet mindig annak a foknak jelzője és kifejezője, amelyekkel valamelyik kor önnön szellemi vagy anyagi szükségleteit tudatossá teszi. Előbb a megrendelőnek, akár állam, egyház vagy magánember az illető, kell tudnia, hogy mit kíván, s csak azután bízhatja a véghezvitelt az építőre. De vajon tudja-e? Ez a kérdés, amilyen együgyűnek látszik, valósággal sértésszámba mehetne, ha nem ma vetődnék fel. De amikor állam, egyház, város, magánosok úgy formulázzák óhajaikat, hogy az építész által azok alapján nyújtott megoldás nem felel meg a célnak; amikor milliók árán épült olyan múzeumunk, ami mindennek (különösen közfürdőnek) való, csak éppen múzeumnak nem, amelyikben mindent el lehetne helyezni, csak éppen képeket és szobrokat nem, amikor olyan templom épült, amelyikben mindent lehetne csinálni, csak éppen prédikálni nem, olyan iskola, amelyikből alig várják, hogy kiköltözhessenek, olyan házak, amelyek nagyszerű „stílusos" frontot mutatnak az utca felé, bent pedig megkeserítik az ember életét - akkor az ilyen együgyűnek látszó kérdés fölvetése a legnagyobb mértékben jogosult. És szükséges és sürgős, mert már mindenről beszéltek, cak éppen erről nem. Miről beszéltek eddig? Hát elsősorban a Kálvin tér „rendezéséről", mintha ezt a teret egyáltalán „rendezni" kellene (Pest legszebb tere), vagy ha már éppen változtatni kell rajta bizonyos fokig, ez valami nagyon fogas és fejtörő probléma volna; azután arról, hogy legyenek-e mellékutcák a templom s a többi épületek között, vagy ne legyenek; hány emeletes bérházat építsen az egyház, s annak segítségével miképp rentálódjék az építésbe fektetett tőke stb. stb. S ha végül a templomra került a sor: milyen szögben álljon a térhez, el ne vesszen a környezetében, méltó legyen a főváros és különösen a Kálvin tér „nagyszerű fejlődéséhez", „díszes" legyen, „művészi legyen" stb. De hogy református legyen, hogy kálvinista templom legyen, erről nem esett szó eddig. Ez, úgy látszik, magától értetődik. Mi más is lehetne az a templom, amit a kálvinista egyház építtet, s amelybe kálvinisták járnak, mint kálvinista? A dolog egyszerű. Az egyház azt mondja az építésznek: építs nekem ekkora területen ennyi pénzért olyan templomot, amelybe ennyi és ennyi ember fér el. S az építész felépíti. És kész a kálvinista templom. Mert templom az - templom, akármilyen felekezetű. Legföljebb, hogy az egyikben vannak szobrok és képek, a másikban nincsenek. 58