Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások III.
A szerző életében megjelent írások
szívét, mint Baksay manapság, különösen összegyűjtött iratai harmadik kötetével. Azzal, amelyik legszebb a három között, szól pedig jórészt a magyar nép viseletéről, szokásairól, vagy tősgyökeres magyar vidékekről és lakóikról. Baksay egész irodalmi munkásságában első hely illeti meg ezeket a dolgozatokat. Klasszikus mintái nemcsak a legszebb magyar prózának, de annak is, mivé válik a mindent megelevenítő, vérbeli író kezén az etnográfiai leírás. Ezeknél a dolgozatoknál, amelyek mind tárgyuknál, mind műfajuknál fogva oly messze esnek Homérostól, érzi meg az ember leginkább azt az erős köteléket, mely a magyar írót lelke mélyén hozzáfűzte a görög költőhöz. Baksaynak a fajban, s a faj minden sajátságában telő gyönyörűsége, ragyogóan színes és kézzelfoghatóan plasztikus látása, apróságokba való gondtalan elmerülése, az emberi föllépésben, beszédben, jóízű evésben-ivásban, a táncban, emberkéz ügyeskedte-szőtte-faragta művekben telő kedve egy tőről fakadt virágos ág a görög költő azúrban fürdő hatalmas lombjával. Mégis - ossiáni hangulat, „ködös és homályos", fogja el az embert az etnográfia e derűs Homérosánál. Mert úgy írja le ezt a patriarkális, egyszerű világot, melyben a kemény munkát fölváltja a pihenés ünnepe, melyben a nehéz kétkézi szerszámokat s a hidegtől védő gúnyát becirádázza a nép játékos leleménye, hol szívből fakad a jókedv és a dal, ünnepszámba megy a születés és a halál, vidám torokat, hangos lagzikat, még hangosabb szüreteket laknak, úgy írja le, mint ami van, te pedig folyton azt érzed, hogy mindez csak volt, vagy legalábbis múlófélben van. S valami akkor jobban szorongatja a szívedet és csípi a szemed, mintha a világ legérzelgősebb, legríkatóbb történetét olvasnád. Furcsa hatása e csupa derű írónak! Mások is írtak nálunk nagy művészettel a magyar népről és szokásairól. Arany is, Jókai is. De ezeknél éppen az békít ki, ami Baksaynál elkeserít: a művészet. Aranynál is, Jókainál is mégis elsősorban a költészet kap meg, akármennyi is a reális magja; Jókainál meg különösen annyira a fantázia világában jársz, hogy még ami színvalóság, az sem csap meg az elmúlás fojtó levegőjével. Ha csak volt is, s már nincs is, nem sírsz utána, mert éppolyan messze van tőled, mint a merő fantázia szülötte: elhiszed, míg látod, gyönyörködöl benne, míg előtted káprázik, de amikor végignézted, azt a zavartalan, boldog emléket hagyja a lelkedben, amire csak a művészet képes. Nem keresed, így lehetne-e még vagy mért nem? Gyönyörködtél, talán keseregtél is, talán a kezed is ökölbe szorult, talán kétségbe is estél, de az emléke olyan jóleső. Mikor visszagondolsz rá, mintha a magad életének nagy élményeire gondolnál. Az etnográfus Baksay ellenben gyönyörködtet, mikor hozzákezdesz, aztán minél szebben mesél a valóságról, annál jobban nyugtalanít, s ha egyszer letetted, alig mersz újra hozzányúlni, mint a még fájó emlékekhez, amelyeknek még csak az eseménye múlt el, az érzése még jelen van, érzed, hogy jelen is lesz mindig, amíg élsz, mint az édesanyád emléke. Nagy művész - mondod, s még ez a szó is fáj. Mert neheztelsz rá, hogy ekkora művészettel megejt, megfog, nem ereszt, s visz egyre beljebb és beljebb a valóságba, megtapintatja veled, itt van, így van, nézd milyen szép, ez a te fajtád, a te életed, a te véred, ez vagy temagad; odaültet az egyszerű ételekkel és italokkal dúsan rakott asztalhoz, orrod jó illattal, ínyed aromával telik el, körötted színes és fehér ruhában lányok és legények sürögnek-forognak, csupa hús és vér, csupa élet, melynek fáj az elmúlás, csupa valóság, mely lenni akar és ez az, amit nem bírsz elviselni. Hacsak költészet volna! De hisz ez pontos leírás, mint 42
