Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások III.

A szerző életében megjelent írások

a földrajzé vagy a természetrajzé, leírása valaminek, ami csakugyan van - vagy csak volt. Valaminek, mihez éppúgy hozzátartozol, mint a szülői házhoz vagy anyádhoz, s amit visszahozhatatlanul mégis elszakítanak tőled. Mintha a leglelkedet szakítanák ki. Hogy minden elmúlik? Nem vígasztal. Hogy a modern élet mindent megváltoztat, a népet és falut is? Nem nyugtat meg. Hogy a parasztnak a múltban is nagy volt a sanyargattatása és súlyos az élete? Meg nem engesztel. Hiába áltatod magad észokokkal és okos elméletekkel. Ezer esztendő szokásai benned is mély gyökeret vertek, s mikor néhány évtized el akarja törölni őket a föld színéről, úgy érzed, inog a föld a lábad alatt. Igaz, az ember vulkánikus földön jár, amíg csak él, s a sötétség hatalmaival tusakodik mindvégig. Homéros ragyogó szemű hősei vérben és fájdalomban gázolnak, megrendül a szív hatalmas keblükben, s van-e halandó, aki oly keservesen sírt, mint ők? De a férfi ereje és az élet gazdagsága felülkerekedik a sötétségen és fájdalmon. A művészet diadalmasan tör föl a káoszból, és a síró Achilles lantjához nyúl. A magyar nép és a paraszt, mely minden fajtánál többet szenvedett a világon, mégis így tudott úrrá lenni a szenvedésen, az életen, így tudott énekelni, hímet varrni, barkácsolni, így tudott vigadni, gondtalanul, szívvel-lélekkel - s ez múlt el most, vagy múlik el, s csak a küzdelem marad meg már ezután, a szenvedés, a modern élet lüktetése, láza, újsága, anyagi robotja, mely a falut is sodrába ragadta és kiforgatta ősi valójából. Baksay még érintetlenül tárja eléd, annak boldog nyugalmával, aki azt hiszi, mindez mindig így fog lenni. Mintha századokkal ezelőtt élt író memoárjait olvasnád - pedig a kortársad volt. Lehetséges ez? Ilyen kérdések zavarják tiszta esztétikai élvezeted. A művészi hatás egyöntetű sugárzásába és harmóniájába minduntalan fekete villódzások és disszonáns hangok csapnak bele. Mert művészetnek nagy művészet ez, de nem költészet. S az elmúlt vagy múló valóságnak derűje, mely már nem lehet a tied, elkeserít. Mégpedig annál inkább, minél egyszerűbb örömek minél gondtalanabb élvezetét látod. S mikor a menyegző leírása során odáig jutsz, ahol „a menyasszony táncot felváltja a családi tánc, mikor az örömapák és örömanyák, sőt még ezeknek szüléi is járják a »Kállai kettőst« »öregösen, hegyösen«. Nagyasszonyom perdül, mint egy tegnapi menyecske, és nagyuram, izzadva bár, de mégis megforgatja a testes nászasszonyt, majd magára hagyja, úgy járja a toborzót, közben-közben nagyokat csap a bütykös térdén, sőt, ha nagyon dicsérik a táncát, még a csizmája orrát is megfricskázza" - mikor idáig jutsz, s kacagni kéne benned a léleknek az örömtől, abbahagyod az olvasást, mert felhőzik előtted. Csak egy vigasztal, különösen, ha író vagy, fekete betűk soraiba rögzített élet bálványimádója. Az, hogy mindez legalább meg van írva, megíródott, mielőtt végképp elmúlt volna, ilyen mindent meglátó, ismerő, szerető író írta meg, ilyen mestere a nyelvnek, ura a témájának, művésze az ábrázolásnak. Hogy legalább a könyvtáradban megőrizheted a szép életnek emlékét, mint nagyúri pincék ódon palackjai rég elmúlt szőlők hajdan napsütötte, élő venyigéinek nedűjét. Ilyet se szűrnek többet. Elmúlnak a régi szőlők, és elment az utolsó vincellér. Kristályos borából ám kortyogathatsz néha. Búfelejtőnek vagy búnövelőnek. Nem mindennapra való lőre ez. Kincs, drágább az aranynál, apáid vérét, szülötte-földed nedvét szűrték bele. Bár sose került volna kalmár kezére. Híg lőrékkel méri ki a Kisfaludy Társaság ezt a nemes bort, olyan áron, amit csak nagy erszények bírnak meg. Az irodalom népszerűsítésének cégére alatt! Baksay magyar írásainak borítékján ez „irodalmi" Tár43