Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások III.

A szerző életében megjelent írások

lenségéhez egyformán, és ezért vállalkozhatott arra, hogy a társadalomnak minden rétegét egyaránt áthassa. Mert nem volt egyesekhez - mondjuk a szerzetesekhez és papokhoz - közelebb, mint másokhoz, mondjuk az iparosokhoz vagy parasztokhoz. Mindenkitől egyformán távol és mindenkihez egyformán közel volt. Mindenki egyformán pap és egyformán világi volt a számára. Ezt az egy differenciálást hajtotta csak végre a reformáció: a vallásét. De ezt azután gyökeresen. Olyan gyökeresen, hogy a többinek önként következnie kellett utána, amint a vallásnak a többi területtel való középkori keveredése megszűnt. A többi közt a művészetének is. De nem emancipálta a reformáció a művészetet, éppoly kevéssé, mint a filozófiát vagy a tudományokat. Ő csak önmagát emancipálta, azaz a vallást. A többi már aztán differenciálódott magától. De a vallásnak kellett kezdenie. A vallás öndifferenciálása révén felszabadult művészet azután ment a maga útján, de nem szakadt meg viszonya a vallással. A vallás a protestantizmusban sem adta fel egy pillanatra sem a művészethez való viszonyát. Hogy lehetett volna közömbös a szellemnek egyik legértékesebb megnyilatkozása iránt az a vallás, mely az élet látszólag legcsekélyebb megnyilatkozásait is elég fontosnak tartotta ahhoz, hogy állást foglaljon hozzájuk. De ez a viszony egész más volt, mint a középkori: szabad, független, korlátokat nem szabó, tisztán szellemi viszony. Éppen azért kevésbé kézzelfogható és szembeszökő, mint a középkori. De nem kevésbé mély és termékenyítő, mint az. Hiszen a művészet soha nem sejtett lehetőségei születtek meg azzal, hogy differenciálódott, s ilyen távolabbi és mégis bensőséges, földalatti ereken át közlekedő viszonyba jutott a vallással. A történelem maga igazolja. Németországban semmivel sem lett kevesebb a művészet a reformáció felléptével, sőt akkor élte virágkorát. Rembrandt pedig van olyan mélyen vallásos művész, mint akár Giotto vagy Michelangelo. Megint nem beszélve a költészetről vagy a zenéről, melynél elég a Bach nevét kiejteni. Most már talán világos az is, hogy a protestantizmus mért élt termékenyítő viszonylatban a művészettel, s mért nem hozott létre mégsem saját külön művészeti stílust. Mert akármilyen mély volt nála a viszony a vallás és a művészet között, a vallást mégsem azonosította a művészettel. A vallás differenciálódása maga után vonta a művészet differenciálódását; ezután még azt kívánni, hogy a vallásos princípium hozzon létre egyetemes jellegű művészi stílust - fából vaskarika. A protestantizmus világában a művészet lehet vallásos jellegű, de nem lehet egyházi jellegű. A katolicizmus egyetemes művészi stílusa egyházi stílus. Nos, a protestantizmusban a vallás az egyháztól is differenciálódott: a két fogalom nem fedi egymást úgy, mint a katolicizmusban. Ezzel megszűnt számára az egyetemes stílus lehetősége, s még a szándéka is képtelenség. Ebben az értelemben csakugyan nem volt szabad saját külön művészi stílust kifejlesztenie. De megszűnt ez a lehetőség a katolicizmus számára is, mert akármennyire fenntartja is elméletben minden szellemi területnek a vallásban és egyházban összefonódó, osztatlan középkori egységét, a valóság rácáfol. A mai katolikus művész vallásos művészete nem olyan, mint a beuroniaké, hanem olyan, mint Cézanne-é. Az ő csöndéletei közel lelki rokonai a trecento Madonnáinak. De nem Madonnák, hanem csöndéletek, és nincs bennük egyetemes stílus, hanem egyéni stílus. A szellemi differenciálás mellett a reformáció még egy másikat is hozott, ennél 40