Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások III.

A szerző életében megjelent írások

geségét, kedélybeli szegénységét, fantáziahiányát, a régi szép egységet megbontó, bomlasztó törekvését, egyetemes jellegű alkotásra képtelen individualizmusát adták okul. Védői leginkább a történeti fejleményekben keresték a mentséget, küzdelmeiben, egyéb problémákkal való elfoglaltságában és korról korra igyekeztek kimutatni, hogy ekkor és ekkor, ezért meg ezért nem hozhatta létre a reformáció a maga stílusát, amelyet elvárhattak tőle, s amelyet más viszonyok között bizonyára létre is hozott volna. Sokkal radikálisabban és filozofikusabb szellemben nyúl a kérdéshez Kuyper,

1 a nagy hollandi kálvinista, aki magyarul is megjelent könyvében (A kálvinizmus lényege) egyenesen erősségét látja abban a protestantizmusnak, különösen a kálvinizmusnak, hogy nem hozott létre egyetemes jellegű művészetet. Nem mintha Kuyper maga is a protestantizmusnak művészetet tagadó irányzatához tartoznék, éppen ellenkezőleg. Hanem, azt mondja, a protestantizmus, nevezetesen a kálvinizmus, tiszta, abszolút szellemi vallásként lépett fel, melynek a művészet adta szimbólumokra nemcsak hogy szüksége nem volt, hanem nem is használhatta azokat semmiképp. Szó se lehet tehát arról, hogy a protestantizmus nem volt képes egyetemes jellegű művészi stílust létrehozni, hiszen nem is akart; „...a kálvinizmusnak éppen a maga magasabbrendű alapelve folytán nem volt szabad ilyen saját külön művészi stílust kifejlesztenie". Azonban - másfelől meg éppen Kuyper erősen hangsúlyozza a protestantizmusnak a művészetre való hatását, azt, hogy a protestantizmus igenis élt a művészettel, termelte és termékenyítette. Hogy van az hát akkor, hogy a szimbólumokat fölöslegessé tevő, magasabbrendű szellemi szempont mégis megengedte a művészettel való élést, csak éppen a saját külön művészi stílus kifejlesztését nem engedte meg? Hogy lehet megtagadni a stílust és elfogadni a művészetet? A szellemes érvelés végén ez az összetett kérdés mered reánk, amely sokkal kényelmetlenebb, mint az az egyszerű, mely csak azt firtatja, hogy mért nem hozott létre saját külön művészi stílust a protestantizmus. Ez a kérdés kérdés marad. Nem kapunk rá feleletet. (Hogy kaphatnánk, mikor csak mi vetjük fel? A kitűnő apologétának vagy elkerülte figyelmét a kérdés kétágú volta, vagy nem találta alkalomszerűnek a jelzett helyen foglalkozni vele. Kétségtelen, hogy a kérdés ilyetén élére állítása sem ejtené zavarba azt, aki oly finom intuícióval követte nyomról nyomra a művészetet a kálvinizmushoz fűző szálakat.) E rövidke cikk keretében csak abba az irányba való ujj mutatás alakjában lehet e kérdésre felelni, amerre a megoldás található. Először is visszafordítjuk a kérdést. És - mivel a stílustalan reformációt rendesen a stílusteremtő katolicizmussal állítják szembe - azt kérdezzük: hoz-e létre a katolicizmus ma saját külön stílust? A felelet csak ez lehet: nem. (Mert azok a par excellence katolikus stílust létrehozni, vagy inkább föléleszteni akaró törekvések, amilyen pl. a beuroniaké,

2 mind értéktelenségüknél, mind hatástalanságuknál fogva figyelmen kívül hagyhatók.) Tehát nem. De miért nem? Mielőtt a protestantizmus stílusalkotásra való képtelenségének kérdését fölvetnők, meg kell oldanunk a mai katolicizmus stílusalkotásra való képtelenségének kérdését. A katolicizmus gyöngesége az oka? Ezt a megoldást bizonyára megköszönnék és csakugyan méltánytalan és olcsó replika volna azzal a katolicizmussal szemben, amely napról napra annyi jelét adja erejének. Vagy a katolicizmus sem akar már élni a művészet adta szimbólumokkal, s neki sem szabad már saját külön művészi stílust létrehoznia? No ezt még kevésbé, hiszen állandóan 38