Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások III.

A szerző életében megjelent írások

történelem igazi fogalmát először az emberiség számára, azzal, hogy a történelmen túl közvetlenül az örökkévalót kereste. Mert amihez visszatért, az nem a kezdet, nem az őskeresztyénség; az maga az örökkévaló, a most is jelenlévő s a végtelenben kifutó cél. Mert ez a történelem a szellem világában: a pillanatnak közvetlen hozzákapcsolódása az örökkévalóhoz, nem a pillanaté a pillanathoz. Ezért kellett elhárítani a múltat, s kell ezután is mindig, valahányszor az a pillanat és az örökkévaló közé áll. Az „ecclesia semper reformari debet"

5 elve legmélyebb értelmében ezt jelenti. A látszólagos kezdet, melyhez visszatér, tulajdonképpen csak a katolicizmus számára kezdet, mert nála csak egy momentum az utána következő sok momentum között, amelyek reárakódtak. A reformáció kivette időbeli helyzetéből, s mint örökkévalót, mint örökkéjelenvalót állította szembe az idővel. Ezáltal az, ami eredetileg idő volt és örökkévalóvá merevedett, újra idővé olvadt, s ami eredetileg örökkévaló volt s időbeli momentummá vonatott alá, újra örökkévalóként emelkedett ki. A reformáció kitisztította az időből az örökkévalót s az örökkévalóból az időt. Korrelatív fogalmak lévén, egyiknek tisztasága a másiknak tisztaságától függ, az egyiknek megzavarodása magával vonja a másiknak meghomályosulását. S mikor mindegyiket végsőig kiélezte, akkor állította őket szembe egymással, megvalósítva a szellem legmélyebb paradoxonját. Ez a paradoxon azonos az élet dinamikájával, melynek négyszáz év fejlődését köszönhetjük. Megindítója a reformáció. Lehet, hogy másként is beköszöntött volna, és kétségtelen, hogy más téren nagyban támogatták. Főleg a filozófia. De a filozófia maga sem jutott volna annyira, ha a vallás rétege, mely valamennyinél mélyebben fekszik, annyira meg nem rendül. A kategóriák tanának s adekvát alkalmazásuk örök követelményének újra formulázóját, Kantot, az idea dinamikájának tudományos rendszerezőjét, Hegelt el sem lehet más talajon képzelni, mint a reformációén. És valóban, nincs a tomizmusnak nagyobb ellentéte, mint a kantizmus, sem az Augustinus vagy Bossuet történetfilozófiájának, mint a hegelizmus. Nagyon jól látják ezt a katolikus félen is, ezért támadják őket. A kiegyenlítés teljesen lehetetlen. S ezért és nem másért, hiúsult meg már Leibniz egyeztetési kísérlete is, melynek élete tekintélyes részét és zsenialitása java erőit szentelte. Több van itt a szentségek s a valóságos jelenlét kérdésénél. Az örökkévalóság és az idő, a kinyilatkoztatás és a történelem kérdése ez, az ő kérlelhetetlen nagy vagy-vagyával. Ez a biztosítéka annak, hogy ami Leibniznek nem sikerült, ezután sem fog sikerülni. Hála Istennek. Mert amint a katolicizmusnak szüksége volt a reformációra, hogy a maga örökkévalóság elvét a teljes megmerevedés árán is fönntarthassa és fönntartsa ma is, úgy a reformációnak is szüksége van a katolicizmusra, hogy a maga történeti elvét megóvja egyfelől önnön képződményeitől, másfelől az elsekélyedéstől. Háttérül kell szolgálniok egymásnak, egyik a másikon válik tudatossá. Az élet és a jövő pedig azé, amelyik nem tagadja meg az élet dinamikáját, hanem vállalja azt és azonosul vele, akármilyen paradoxnak, lehetetlennek, megoldhatatlannak látszik. A reformációnak ezen az egyen, az alapvetőn kívül szerencsére van még egy csomó ilyen paradoxonja. Ezt az egyet is csak futólag lehetett itt érinteni, a többire meg éppen csak utalni lehet. A reformációt demokratikusnak nevezik - de ott van a predesztináció elve, a legarisztokratább elv. Milyen hát a reformáció, demokrata vagy arisztokrata? Egyik sem, nem fér ilyen rubrikákba - valami harmadik, aminek ne36