Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások III.
A szerző életében megjelent írások
gyedszázadon keresztül hiába igyekezett annyi buzgalommal bizonyítékát adni. A nagybányai korszak története még nincs megírva, és nem írja senki ma, amikor még meg lehetne írni, amikor szereplői még élnek - de „a magyar művészet jövője" már meg van írva, ha megírható, ha nem, ha kell, ha nem. A „magyar" művészet kérdése még nincs eldöntve, de már úgy beszélünk róla, mint valami magától értetődőről, és próféták módjára ágálunk, amikor a jelent s a múltat sem értjük. Aki nincs a helyén, az nincs az idejében sem. Akire nézve a tér elveszítette realitását, arra nézve az idő is őrült álom, melyben felcserélődik múlt és jövő, és szétfolyik minden értelem és energia. AZ OROSZ NÉP Új tényező lépett a világ történetébe cselekvőként: az orosz nép. Eddig leghátul járt a sorban, nem is járt, hanem legfelsőbb rétegeivel hozzákapcsolódva a nyugati nemzetekhez, vonszolódott, mint valami óriási, magatehetetlen, rogyásig megtelt uszályhajó. Hogy mi van a hajóban, eddig igen kevesen tudták; legföljebb azt, hogy sok-sok millió paraszt van benne, sötétségben, nyomorúságban, elnyomatásban, szótlanul hurcoltatva magát arra, amerre kormányosai és vontatói irányították. Hogy csakugyan él-e élő akarattal vagy vegetatív életet él ez a hatalmas tömeg, mint az anyaföld, melyből mindnyájan táplálkozunk, mely mindnyájunkat hord, s rajta mindnyájan taposunk, közömbösen, mert megszoktuk - ki tudta? Néha megmegrengett, megrázta a hátára épült alkotmányokat, megremegtette rajta mászkáló gazdáit, hogy aztán megint visszajuhászodjon önmagába, a nagy csöndbe és sötétségbe, csak a hátát tartva fölfelé, mely sík volt, mint a róna, és végtelen, mint a tenger. Élt, de befelé. Magába szállott, kontemplativ életet élt, de nem úgy, mint az indiai fakír, aki a nirvánára készül, hanem mint a keresztyén szent, aki az elhívó és elküldő szózatot várja. Lassú, végtelen lassú volt az orosz népnek belől történő életfolyamata és készülése. A jelek, melyeket magáról időnként adott, mindig azt mutatták, hogy még nem készült el. Próbálkozásai mindig csak részlegesek voltak, és mindig balul ütöttek ki. Mintha csak egy-egy ujját emelte volna fel olykor, s többre nem is volna képes. Akik tudták és figyelték belső életét, e félszeg jelekből ítélve azok is hosszú, nagyon hosszú idő múltára jósolták meg az igazi megmozdulás, az igazi változás bekövetkeztét. Aki valaha Párisban vagy Londonban orosz forradalmárokkal érintkezett, láthatta ezeken az embereken, mennyire csak az időben bíznak ők is. Minden tervük és kísérletük alján ott volt a lemondás, az a meggyőződés, hogy a cél még végtelen messze van, egyelőre csak áldozatokat lehet hozni a közvetlen eredmény reménye nélkül. De áldozatokat kell hozni, szüntelen, megszakítás nélkül, hogy a remény ne szakadjon meg. Az orosz forradalmak nemcsak hogy mindig balul ütöttek ki, hanem mintha mindig úgy is rendeződtek volna, hogy balul üssenek ki. A fontos nem az volt bennük, hogy sikerüljenek, hanem hogy szüntelenül vértanúkat adjanak az ügynek. A forradalmárok mintha mind a Dosztojevszkij Mikolkájának a testvérei lettek volna, aki magára veszi a más gyilkosságát, mert „szenvedni akar". Fiatal emberek és fiatal lányok, előkelők, gazdagok, műveltek, akiknek el kellett hagyniok a hazáju27
