Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások III.

A szerző életében megjelent írások

amely minden korban jellemzi a magyart, a legkülönbözőbb árnyalatban és fokozatban". Ez az, „ami egybekapcsolja az itt élő sok népfajtát, magyarrá tette a Hunyadiakat, Zrínyieket... Budenzeket... Marastonit... Ignotust... Rákosi Jenőt... Stróblt és Wekerlét stb. stb. (25-26. 1.) A 27. lapon már nem „az érzés áradó heve", hanem „ŰZ áradó érzés heves lüktetése (ez is dűlten van szedve) a magyar művészet alapsajátossága, melynek minél gazdagabb változatosságban való kifejtése művészetünk feladata". A 28. lapon ez a „feladat" még szabatosabban meghatározódik: „Meg kell ösmernünk önmagunkat és tudatára kell jutnunk lelkünk végtelen gazdagságának. Ezzel az érzéssel foghatunk majd hozzá az új élet megteremtéséhez". (!) - Ha az elvi kérdések terén, ahol elsősorban vall színt az író arról, van-e érzéke a problémák iránt, és van-e fegyelmezett értelme, ennyire dühöng a frázis, nem kell csodálkozni azon, ha a részletkérdéseknél, az elvek próbakövénél, szinte magánkívül halmoz szót szóra, hogy a nagy ürességet betöltse. Az építészetről (szinte félek a rendszeresség és egyensúlyozottság matematikai művészetének szigorú nevét ebben az összefüggésben leírni) beszél, a modern építészet vajúdó kérdéséről, és el is intézi egy-kettőre, hogy aszongya: „Mi az új szerkezeti gondolat, melyre a modern építészetet alapítani kell? A vonalra felépített művészet ez (mi? a gondolat?), a vasbetonnal hatalmas tereket átfogó vonal átszellemesítésének feladatával küzd az új művészet...azt kutassa, amit a vasbeton érez, ha hajlítják, emelik (!), statikus erőjátékait kutassa, amint a nyomás domborodást, a húzás homorodást idéz elő (!), amint a formák ezeket a szerkezeti mozzanatokat (!) kiemelik, hangsúlyozzák, megmerevítik (!), közvetlenül éreztetnie kell az anyag mozgását, a hajlást, növést, emelkedést, nyújtózkodást, s ezekből a naturalisztikus elemekből kell megszületnie az új absztrakt formanyelvnek" (!). C'

est du pur galimatias.

1 Nem volna szabad ezzel a könyvvel ily hosszan foglalkozni, ha nem volna annyira szimptomatikus. De van-e szimptomatikusabb erre a szerencsétlen társadalomra, ahol a legtöbb ember nincs a helyén, és azt csinálja, amihez nem ért, mint az az író, aki ugyanazon könyv előszavában, melyben égbekiáltó tanúságot tett bizonyos téren való inkompetenciájáról, keservesen panaszkodik arról, hogy „ime egy negyedszázad, ideális munkában eltöltve, de soha azon a helyen, ahol szívem szerint dolgozhattam volna"? Pedig e könyv írója egy negyedszázadon keresztül s ma is abban a kiváltságosán szerencsés helyzetben volt és van, hogy ismerte és ismeri a magyar művészet minden valamirevaló alakját, negyedszázadon keresztül találkozott velük napról napra, hallotta nézeteiket mindenféle kérdésről, ismeri életüknek minden körülményét, tanúja volt a nagybányai mozgalomnak s utána minden csoportbaverődésnek - de még eddig egyetlen könyvet, de még egyetlenegy cikket sem írt, amely tisztán, frázisoktól menten, a történetíró gondosságával és alaposságával összefoglalta volna, s a magunk s az utánunk jövők számára megörökítette volna azokat az adatokat, amelyeknek mindenki másnál inkább birtokában lehet. Nyilván megveti ezt a krónikaíró-szerepet, a körülötte lejátszott eseményeknek és elhangzott véleményeknek puszta regisztrálását, mintha ennek a szerepnek nem volna meg a maga nagy jelentősége és értéke, nem volnának a maga nagy nehézségei, amelyek egész embert kívánnak - mintha nem százszor nagyobb és egészen biztos szolgálatot tenne vele a magyar művészet és a magyar művészettörténet ügyének, mint az úgynevezett kritikai és esztétikai tevékenységgel, melyre való rátermettségének ne26