Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások III.
A szerző életében megjelent írások
A MAGYAR MŰVÉSZET (Lázár Béla: A magyar művészet jövője. Budapest. Dick Manó, 1916. 1761. Ára 5 K.) A dilettantizmusnak Goethe óta leggyakrabban használt definíciója: „A feladat nagyságának nem ismerése". Száz év előtt ez a meghatározás csakugyan megfelelő volt. Azóta, mint sok minden, ez is elvesztette értelmét. Mert azóta a dilettantizmus értékfoka is jóval lejjebb szállt. Ma már így kell módosítani a definícióját: „a feladat nem ismerése". Száz év előtt olyan könyvet, aminőt Lázár Béla írt „a magyar művészet jövőjéről", még nem lehetett volna annak a nagyigényű dilettantizmusnak kategóriájába sorozni, amely feladatának csak éppen a nagyságát nem ismerte; ma már oda lehet sorozni a szerényebb igényűvé vált dilettantizmusba, amely beéri azzal, hogy feladatát magát se ismerje. Az olyan feladatnak, amilyen „a magyar művészet jövője"-féle címekben lappang, megoldási lehetősége kétféle: vagy egyszerűen „magyarnak" tekinti az író mindazt a művészetet, ami az ország határain belül támad, és megvizsgálja jelen állapotának és jövő eshetőségeinek minden empirikusan megközelíthető körülményét, az érvényben lévő művészi irányzatokat, az úgynevezett iskolákat, a szereplő művészegyéniségeket és a feltörekvő új nemzedéket, az anyagi viszonyokat, a kínálat és kereslet arányait, az államnak és intézményeinek a művészet életében való előmozdító vagy hátráltató szerepét stb. - szóval az úgynevezett empirikus történelem módszerének a művészet mint szociális jelenség jelen állapotára való alkalmazásával igyekszik a premisszáknak megfelelő következtetéseket levonni; vagy pedig felveti a kérdést, hogy az ország határain belül található művészetet mi teszi magyarrá? hogy egyáltalán van-e magyar művészet? s ha van, melyik az, és melyik nem az? vannak-e a magyarországi művészetnek olyan feladatai, amelyek sajátlagosan az övéi, amelyeket neki kell és csak neki lehet megoldania? hogy van-e hát valamilyen sajátos küldetése a művészet egyetemes életében, mint volt a görögnek, az olasznak, a németalföldinek, van a franciának? A nemzeti művészet ilyen módon felvetett kérdése nem oldható meg a művészet egyetemességének kérdéséhez való viszonyítása nélkül. A nemzetek művészetei különállók-e vagy pedig egy közös művészetnek, „a" művészetnek más-más alakulatai-e, a művészet ideájának és fejlődésének más-más feladatok alakjában való megvalósulásai-e? Szóval az író a művészet filozófiájából kiindulva a művészet fejlődésének fogalmán keresztül eljut az egyes, parciális megvalósulások vizsgálatához. - L. könyvében a két feladat különbözőségének sejtelme éppoly kevéssé dereng, mint a kettő közül akármelyik mibenlétének sejtelme. Ahogy a kávéházi beszélgetés során a legkülönbözőbb kérdések vetődnek fel, úgy merül fel benne mindenféle kérdés, a legkuszább összevisszaságban, anélkül hogy csak egy is a maga helyén lépne fel, egy is összefüggne a másikkal, és csak egy is megoldódnék, mielőtt a másik a helyébe kerül. A sokféle gyakorlati kérdés űzihajtja benne egymást, szó van a múzeumokról, a művészeti oktatásról, kiállítások szervezéséről, pályázatokról, városszabályozásról, meg a jó ég tudná, mi mindenről, s közben néhány sorban, sőt egyetlen frázissal, elintéződik a nemzeti művészet kérdése is. Mert hát mi is az a nemzeti valami? „Az érzés áradó ereje (az eredetiben is dűlten van szedve, mert az író nyilván érzi, hogy itt fején találta a szöget) az, 25
