Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások III.

A szerző életében megjelent írások

MŰKEDVELŐK BŐVEDJE (Dr. Lázár Béla: Egy magyar gyűjtemény. Budapest, 1922. - Hevesy Iván három könyve: Az impresszionizmus művészete. - A posztimpresszionizmus művészete. -Afuturizmus, expresszionizmus és kubizmus művészete. Gyoma, 1922. Kner Izidor kiadásai. - Lehel Ferenc három könyve: Gulácsy Lajos dekadens festő, 1922. - Csontváry Tivadar, a posztimpresszionista festés magyar előfutára. 1922. - Cézanne. 1923. Amicus kiadásai.) A művészetek terén újabb időkben felburjánzott műkedvelősködésnek rokon tünete az írás terén: a művészet és művészek nyakra-főre való magyarázgatása. Igaz, hogy nem is volt még művészet, melynek annyi magyarázatra volt szüksége, mint a mostaninak, s a szükségletek elő szokták idézni kielégülésük eszközeit - de ez esetben a kettő annyira együtt jár, a kielégülés annyira egyidejű a szükséggel, hogy az írás szaporaságának más okának is kell lennie. S az ok ugyanaz, mely a művészeti műkedvelősdit termi: az egész kornak szubsztanciális műkedvelősége. Ahogy ma nagyrészt műkedvelők építenek, festenek és faragnak, olyan dolgokat, melyeknek szüntelenül magyarázatra van szükségük, így nagyrészt műkedvelők írják meg, hogy mi is van, vagy minek kellene lennie azokban a művészi alkotásokban... A kettő egymás nélkül el nem lehet. Nem a „szakember" rideg kaptafa-kultusza szól belőlem a „szakszerűség" hiánya ellen, távol legyen! Hiszen csak megkülönböztetett tisztelettel tudok tekinteni a műkedvelőség goethei nemes koncepciójára, melynek élő hagyománya szerencsére ma se veszett ki teljesen. De az igazán, jellegzetesen mai műkedvelősködés nem tart vele semmi atyafiságot. Ennek lényege, amit amaz szerényen került: a nyilvánosság. Azelőtt évtizedeken át keményen kellett dolgoznia a művésznek, mielőtt elkezdték „magyarázni"; ma az első próbálkozások nemcsak a nyilvánosság elé kerülnek, de velük együtt magyarázatuk is, olykor egész könyvek alakjában. Tanúja voltam annak, mikor festők, cégéres olasz giccsőrök, akik ma még úgy festettek, mint Peske Géza vagy Ettore Tito,

1 reggelre kelve, még az ecsetben frissen maradt festékkel „futuristán" festettek, s este már hosszú cikk magyarázta új stílusukat és fölfödözéseiket. Semmi sem érik meg, rohan ki minden a piacra: kép, szobor, elmélet stb. Ami azelőtt olyan fázisa volt a művész fejlődésének, amit magamagával, négyszemközt intézett el, az ma a nyilvánosság előtt „stílusként", „irányzatként" stb. hányja-veti magát; s ezzel állandósul is pár évre, de aztán úgy elmúlik, hogy egy-két év múltán kínosan feszélyezve mondják ki vagy írják le a nevét. Mert hiszen mindenki érzi, hogy ha volt is benne valami, nevének nem kellett volna lennie - az átmenet, a készület, a keresés pillanatai számára túlságosan pretenció

2 és nagyképűség. De seregestül jelennek meg a folyóiratok és könyvek, amelyek mindennek nevet adnak. Különösen Németország a hazája a minden pillanatot, minden élményt, ötletet magyarázó és nyilvánosság elé cibáló műkedvelősködésnek. Ki ne emlékeznék a képes publikációk áradatára a háború alatt s után? Cézanne-ról 67 éves koráig összesen nem írtak annyit, mint akármelyik mostani próbálkozóról piktorsága első évében. Nemcsak folyóiratokban, hanem külön kötetekben, monográfiákban. Ami Németországban nagyban, az, persze igen kicsiben, de ugyanaz jelentkezik 257