Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások III.

A szerző életében megjelent írások

nálunk. Egyszerre egész sereg kitűnő külsejű könyv, mikben műkedvelők magyaráznak hatra-vakra. A jó szándék és igyekezet csak úgy sistereg minden szavukban mert, meg kell hagyni, jószándékúak, sőt gyakran szellemesek, ötletesek, műveltek, de egészben véve mégis inkább tünetnek kell tekinteni őket. Mint ahogy, ha több elmélkedés után jobban végiggondolt állásfoglalásra jutnak, idővel ők is bizonyára annak fogják tekinteni ilyetén szereplésüket. * Mondanunk se kell tán, Lázár Béla nem tartozik ebbe az összefüggésbe. Ő olyan közismert veteránja a műkedvelősdi irogatásnak, hogy a félreértés veszélye nélkül foghattam ide az egy füst alatt való recenzeálás kedvéért; s mert szellemének formájára nézve rokon is az újabbakkal, „elveinek" különbözősége dacára mégiscsak itt a helye. A tipikus műkedvelő, aki nem is lesz soha más. Aki összeír egy könyvtárra valót, negyedszázados írói jubileumot ül, s meg nem tanul írni; minden képet s egyebet megnéz, de meg nem tanul soha látni. Mert a nagy igyekezeten kívül - legalábbis ezen a téren - minden egyebet megtagadtak tőle az istenek. S ez még hagyján. De el nem hinné a világon senkinek. S ha valaki megmondja neki, úgy megharagszik, mintha komoly oka volna rá. Ha olyan ártatlan is lenne az illető, mint jómagam, aki mindenkor, leghevesebb tiltakozásom ellenére, szerkesztői terror alatt kerültem abba a furcsa credóba, hogy Lázár Béláról kellett ítélkeznem. Mosom kezem. S az irányában alkalmazni szokott módszerhez nyúlok most is. Engedem őt szólni. ítélje meg önmagát. Arról van szó, hogy Wolfner Gyula, a hatalmas magyar gyűjteményéről ismert gyűjtő katalógust kíván kiadni a birtokában lévő műtárgyakról, megfelelő ismertető szöveggel és reprodukciókkal. Vérbeli műtörténész számára különlegesen kedves föladat; bemutatni a gyűjtemény létrejöttét, a szempontokat, mik a gyűjtőt vezették, ismertetni az egyes darabok műtörténeti általános és alkotójuk oeuvre-jében speciális jelentőségét stb....Lázár Bélának mindez nem elég; hiszen azért dilettáns, hogy a föladatnak sohase feleljen meg adekvátan. Abban a könyvben, melynek címe: Egy magyar gyűjtemény, s amely cím mögött az ember a tárgyhoz szóló, matter of fact

3 ismertetést vár - nem tudja magába fojtani a szívét nyomó mindenféle zűrzavaros elmélkedéseket arról, hogy mi a művészet s mi a nagy művész, és így indul neki: „A művészet az élet álomképe, annak is, aki csinálja, annak is, aki élvezi. A művész a maga lelkének képét, érzéseinek mélységéből kibukkanó látományait vízionárius erővel megragadja stb... A nagy művészt éppen az jellemzi, hogy határozott és konzekvens stb... A nagy művészek tiszta stilusegységben dolgoztak stb..." Lázár Béla persze felháborodik, hogy mi van ezeken akadékoskodni való! Pedig ilyenek után legtermészetesebb a könyvet örökre letenni. Mivel azonban megfogadtam, hogy a Lázár Béla-esetet a legmesszebbmenő jóindulattal revideálom, s egy értelmes mondat kedvéért megkegyelmezek száz érteímetlennek, hogy elismerem, ha - amit nem hittem - javult és fejlődött, s türelemmel várom ki a további haladást - végigolvastam az egész könyvet, de sajnos a revízió nem járt semmilyen pozitív eredménnyel. Marad minden, ami volt. A könyv későbbi során is hasonló nagy kérdéseket intéz el Lázár egykettőre, néhány anekdota közé ékelve, mint a legelején, így pl. a művészet nemzeti voltának problémáját a 94-96. oldalon: 258