Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások III.
A szerző életében megjelent írások
Hatalmas nagy világ ez az értelmes világ mellett, s ennélfogva „művészi" kifejeződése is tömérdek - a sokból csak egy jellegzetesre mutatok, a világszerte, országokés városokszerte deklamáló emlékművekre, melyekben népek, osztályok, politikák tükrözik és ünneplik magukat, fanfározzák magukat, mint valami szakadatlan pokoli automata-orkeszterrel. „Témájuk", „föladatuk" legtöbbnyire: valami nemzeti nagyság képét megörökíteni a jelen- és utókor számára. Szakkifejezéssel: álló portrék bronzból vagy márványból, idealizálva vagy naturalisztikusan, egyedül vagy mellékalakokkal, allegorikusán vagy anélkül. Azt lehetne hinni: csak az ábrázolandó „eszméje", fizikai külsőségei, az ábrázoló „egyénisége" s a pályadíj összege azok a tényezők, melyek„formájáról" döntenek. Kétségtelen, ezek is. De mielőtt szóhoz jutnának, már döntött róluk valami, ami közösséget teremt mindenféle ábrázolandó, ábrázolásmód, „egyéni felfogás" közt. Valami, ami rajtuk túl közös, s aminek a közössége éppen az, hogy nincs benne semmi konkrét közösség, semmi konkrét egység, hogy benne minden mindegy, minden így is lehet, úgy is lehet, s végeredményben mindegy, hogy hogy van: ez jelenik meg rajtuk, dönt formájuk sorsáról, s következésképpen formájuk szükségszerűsége is éppen az, hogy nem szükségszerű, hogy így is lehet, úgy is lehet. Az ilyen világnézet természetesen éppenséggel ellentéte minden olyannak, melynek alapján akár maga a világ, akár szobor vagy székláb, akár egyszerű logikai tétel és mondat egyértelműen és szükségszerűen megalkotható. Az ilyen világnézet alapján egyszerre lehetséges minden és az ellentéte: a fehér és fekete, pozitív és negatív, ideális és naturális, plusz és mínusz, monumentális és aprólékos, színes és színtelen és így tovább a végtelenségig. Az elvtelenség mint alapelv, a tervtelenség mint terv, a máról holnapra élés perspektíva nélkül, szóval az élettelenség mint élet - ilyen a XIX. század második felének Európája, legalábbis azokban az állami, egyházi, társadalmi tényezőiben és rétegeiben, melyek rendelik s amelyek számára gyártják az akadémikus álművészetet. Az Istennek, ki az ellentétek kiegyenlítődése - a coincidentia oppositorum - , sátáni karikatúrája az ellentéteknek az elvtelenségben való együttléte: az Antikrisztus országa, Isten majma. Nos, ennek a karikatúrának, ennek a majomnak a világába, az „így is lehet, úgy is lehet", a „minden mindegy", a káosz és nihil világába, ebbe a logikai, etikai és esztétikai ész-előtti és -alatti világba tartozik minden olyan szellemi tevékenység, mely problémák és elvek nélkül, konstruálható, formálható tartalmak nélkül létesít konstrukciókat - mert azt teszi, konstruál! -, vagyis külsőleg utánozza, majmolja az ésszerű konstrukciók mechanizmusát eredeti értelmes alapjuk nélkül. Ebből a világból vagy világnézetből - a kettő egy - sarjadt ki az akadémikus emlékműszobrászat: nagy emberek és események pufogó, durrogó, dagályos, minden lehető stílusokban farsangoló, ripacskodó „megörökítése"; ülve, állva, féllábon, kéz fönt, lent, elöl, hátul, allegorikusán, portréhíven, papírral, puskával, ágyúval, zászlóval, angyallal, libegve, döcögve, fújtatva, nyögve - akármelyik lehet akármelyik, mindenik lehet mindenik, s mindeniken lehet minden mindenféleképpen: a bronzba öntött, kőbe faragott „így is lehet, úgy is lehet", „minden mindegy". Ez az emlékműszobrászat, úgy, ahogy a nevezett évtizedekben csinálták, s jórészt ma is, azzal az értelmen és esztétikán kívüli ideológiával, az építészettel való kapcsolat nélkül, naturalisztikus alakoknak szabadba állításával, a nagyméretűségnek monumentalitással való öszetévesztésével stb. - abszurdum, de nem az égből pottyant, se Zeus 245
