Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások III.
A szerző életében megjelent írások
homlokából pattant, hanem ízről ízre annak a világnak, mely maga is abszurdum, logikai következménye. Mert ennek a világnak is megvan a maga logikája, mint ahogy megvan a metafizikája és vallása. A logikátlan logikából, az alogosból, a metafizika és vallás karikatúrájából, szóval az ész és a való világ negatívumából a nonszensz világának egész rendszere alakul ki, melyben - mint a másik, a való világban - ugyancsak van világnézet, sőt nemzet, politika, társadalom, sőt „művészet" stb. és egymással való rendszeres egybefonódásuk. „Művészet": az és olyan, amilyenről éppen szó van. S hogy mennyire teljes világ, a való világnak milyen minden részletéig teljes karikatúrája, mely el nem engedne semmit, valósággal pokolian mutatja meg az, hogy művészetében, noha oly egyforma, nemzeti különbségek vannak! az egyének mögött itt is, az abszurdum terén, ott van az egész „nemzet" (helyesebben, a szellem nívója alatt lévén, zoológiai fogalommal: a vérség 1 2 ): angolok és oroszok, franciák és németek, magyarok és szerbek monumentális emlékműszobrászata ugyanazon „elvek" szerint, ugyanazon világnézet alapján, azonos rendszerrel készül, mégis megőrzi mindenik a nagy közösségben a maga nemzeti (faji) sajátosságait. Mint ahogy annak idején a gótikus stílus mindenütt jelen volt, de nemzetek szerint más és más árnyalatban, úgy itt is a stílus karikatúrájának, a stílus-nonszensznek közössége egybefoglalja valamennyi nemzetet faji sajátságai megóvásával. Csak nagy művészi korokban van egymástól távol eső népek közt is olyan közösség, amilyet a Hohenzollern- és Karagyorgye-, Viktor Emánuel- és Kossuth- stb. emlékművek mutatnak, s csak nagy művészi korokban tör ki a nemzeti sajátság oly elemi erővel, mint ezekben. Nyilvánvalóan azért, mert nemcsak az „egyéniség" szöges ellentéte itt a művészegyéniségnek, az ő logikája minden ésszerű logikának, az ő rendszere a művészi konstrukció rendszerének, hanem maga az egész korszak, mint a „korszak" fogalma, minden művészi korszaknak. S ebből most már az is nyilvánvaló, mért nem lehet „egyéniségek" dacára se csupán „egyéniségekből" megérteni, eredtetni ezt a művészetet és különbségeit. Az „egyéniség" szerepe és értelme ebben a világban - hol „egyéniség" egyéni önkényt, iskolát, véletlent, inkább ilyen, mint olyan utánzást, különféle farsangi kosztümöt stb. jelent - mindössze annak illusztrálása, hogy a fajta a jóban és a rosszban, a pozitívumban és a negatívumban, a logikában és az értelmetlenségben, az erkölcsben és az erkölcstelenségben, a perverzitásban és gyilkolások módjában, az alkotásban és a tehetetlenségben is egyaránt sajátosan nyilatkozik meg; és a reprezentatív „egyéniség" annak mértéke, hogy a fajta, melyhez tartozik, milyen fokot ért el a fajtáknak az abszurdum terén való fajtaközi világversenyében. Ezért aztán, mikor az „alkotó művész" az élő vagy holt nemzeti nagyság fizikai vagy elképzelt jelenlétében a testi vagy lelki szemével látott modell elé ül, s azt hiszi, egyebet sem tesz, mint azt - azt a Kossuthot, Garibaldit vagy Clémenceau-t - ábrázolja önnön „egyénisége", „temperamentuma" szerint s a maga választotta stílusban: akkor annak a szobornak egész kompozíciója, formája és formái a legapróbb részletig már eleve meghatározottak, elrendeltek a nonszensz predesztinációja szerint, s egész világot, világnézetet revelálnak. így lesz az emlékmű nehezen vagy csak sok szóval definiálható kornak dokumentumává, megtestesülésévé, melyben szememmel látom, kezemmel tapintom éltető szellemét, mint a görögben, gótikus246
