Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások III.
A szerző életében megjelent írások
Futólag belepillantottunk a művészet és világnézet szövedékébe a régibb művészet néhány példáján. De ha csak ilyen pár soros utalásokkal akarnék is rámutatni azonos témájúnak látszó művészi alkotások belső - formai - különbségére, mit a formává vált világnézet különbözősége teremt, s egyedül képes megértetni, ugyan túllépnék ez írás szándékolt határain. Mert mehetek időben és térben mind e világ végéig, valahány művészet, mind egyaránt bizonyít. Szükségtelen tehát. Az eddigi példákra se a bizonyítás, hanem az illusztrálás, megvilágítás, könnyebb megértés kedvéért volt szükség - a kérdés maga teljesen átlátható és megfelelhető, minden konkrét esetre érvényes módon, tisztán elméleti úton. Természetesen nem kivétel a modern művészet se. Mégis kelhetnének kételyek valakiben azon a címen, hogy hiszen a modern művészet éppen a művészet teljes/ormai függetlenülését igyekezett megvalósítani, azt, amit másként l'art pour l'art-nak nevezünk - hogy lehet hát akkor világnézeti „tartalmakhoz" köze? éspedig annyira, hogy tőlük függjön formája? Utolsó ellenpróbaként nézzük meg egy percre. A XIX. század második felében két stílus uralkodik: az akadémizmus és impresszionizmus. Egymáshoz ugyan semmi közük, de ugyanazon korhoz mégis mind a kettő szervesen hozzátartozik. Az elsőnek nagy a múltja, uralkodó pozícióra azonban különösen ebben a korban emelkedik, s ez már maga is jellemzi a kort. A másiknak is van múltja, de amivé ebben a korban lett, egészen sajátos képlet, s csak ebben a korban lehetséges. S ez már maga is elárulja más tényezőktől függését. Az akadémizmus, amilyenné a jelzett időben „fejlődött", tulajdonképpen már nem is művészet; túltengő helyzete és mennyisége miatt mégis számot kell vele vetni. Ide, hol a művészet és világnézet viszonylatáról van szó, pikantériája kedvéért kerül: noha merő lélektelen, üres eklekticizmus, utánzás, a legjobb esetben utánérzés, kész szabályok, sémák ismétlése, mit professzorok vászon és modell előtt betanítanak növendékeiknek, anélkül hogy mester és tanítványok lelkében és agyában csak meg is villanna annak a sejtelme, mi mindenről beszél az az ő „rajzuk", „kompozíciójuk" stb., amiről ők örökre hallgatnak - még benne is világnézet a művészi puszta külsőségek és ürességek mögött! Pikáns dolog, de persze úgy, mint a záptojás; s még az is nevezetes rajta, hogy a XIX. század második felében ezért a rohadásért, ezért a hulláért az egészség nevében lépnek föl diktatórikusán az egészségesek, erkölcsösek, a közegészség és -erkölcs hivatalos őrei, miniszterek, tanácsosok, minden rendű és rangú nyárspolgárok, elmei épségükre és egyensúlyukra büszke embermilliók. Hát persze hogy azért, mert nemcsak az esztétikai igényüket elégíti ki, ami többnyire nincs is, hanem amiért világnézetüket fejezi ki. Ez a „világnézet" hiszen nem olyan, mint a Platóné, Aquinói Tamásé, Rembrandté vagy Cézanne-é, s az övékével való tisztátalan érintkezése elkerülése kedvéért talán más névvel is illenék tisztelni, de azért mégiscsak „világnézet": egységtelen, kaotikus, végiggondolatlan, buta, nyúlós „szellemi" képlet a világról, fantazma, agyrém, politikai és osztály-fixáció, hasvízió, maszlag és a nagy semmi. Megfogni alig lehet, mert nyálas, nem is kívánatos, se szóval egykönnyen kifejezni, mert a szavak fogalmak, itt pedig semmi se szilárdul, határozódik, emberesedik fogalommá. Röviden talán úgy lehetne hozzávetni, hogy ez az a világ, amelyikben semminek sincs értelme, ami értelmes dolog, és értelme annak van, ami értelmetlen. 244
