Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások III.
A szerző életében megjelent írások
elválhat a tartalomtól. S ez az értelme annak a másik állításunknak, hogy az antik hatás is - bár formai és csakis az lehet - csak az új világnézeten át, tartalommá válva benne, szívódik föl az új formába. így vitték el belső és külső okok, eredeti ösztöne és idegen hatások a l'art pour l'art elvéhez a renaissance-ot. Mellékes, hogy ez az elv teoretikusan s ilyen szavakkal fejeződött-e ki; mint világnézet, ott van a kultúra jelenségeinek mélyén. Donatello szobrainak formája egyenes és logikus következménye e világnézetnek - annak a tartalomnak, melybe beletartozik a tartalom és forma viszonyának, egymástól elválásuk lehetőségének elve is. Csak a formából megérteni ezt a formát éppoly lehetetlen, mint a gótikából származtatni csak azért, mert történeti előzménye, vagy az antik formák közvetlen „utánzásából", amely magyarázattal a művészettörténet hosszú időn át beérte. Középkor és korai renaissance - ám legyen. Ezek - úgy mondják - többé-kevésbé egyöntetű világnézetű korok, melyekben a világnézetnek még olyan súlya és ereje van, hogy döntően befolyásolja az egyéniségeket. De ahol az egyéniség kiszabadul a közösség kötelékéből, s maga teremti meg a művészetben a maga világát? Nos hát, egészen mindegy, vajon ún. „korszellem"-e az a világnézet, vagy csak egyetlen egyéniség propriuma. 1 0 A legegyénibb művészről, mondjuk Michelangelóról szólva, mit jelent az a szó: „egyéniség"? Egyszerűen így kimondva merő pszichológiai általánosság, s akármennyi pszichológiai vonással igyekszem meghatározni, mégse jutok ahhoz az egyéni valamihez: „Michelangelo", közelebb. Mert a pszichológiai megállapítások a lelki és szellemi tartalmaknak csak formájára vonatkozhatnak. Azért hiába hangsúlyozom Michelangelo „szenvedélyét", „titáni akaratát" és hasonlókat - mind elmondhatom másról is, mert volt már másban is akkora szenvedély, titáni akarat stb. Az a kérdés: mi van abban a szenvedélyben, mit akar az a titáni akarat, mit érez az a lélek, mit gondol az a szellem? Michelangelo szenvedélye és titáni akarata abban a küzdelemben határozódik meg egészen egyénivé és egyetlenül sajátossá, melyet ő a kései renaissance világában vív egy másik világért, mit meg se találhatott már a maga korában, vissza se térhetett hozzá, a középkorhoz, hova sóvárgott, s amivel lelke legmélyén összeforrt. Az ő sokat emlegetett „vágya" nem valami l'art pour l'art vágyakozás a semmibe vagy a vágyakozás kedvéért - ha egyáltalán lehetséges az ilyen - , hanem pozitíve sejtett, érzett, látott világba való reménytelen és emésztő sóvárgás, melyet ő a Dante világával azonosít: Fuss'iopurlui! c'a talfortuna nato, Per Paspro esilio suo con la virtute Dare 'del mondo ilpiú felice stato. 1 1 Michelangelo mint művészi „egyéniség" ebben a tartalomban él, ebben dúl az ő „szenvedélye", „titáni akarata" stb. - ettől elválasztva nem marad egyéb pszichológiai absztrakciónál. (Ahogy nincs „gondolkozás", „érzés", „akarat" stb. a gondolkozás, érzés, akarat stb. tartalmán kívül, és nincs lélek a tartalmán kívül.) Éppen ez, ez a tartalom, ez a világ az egyéni benne - s ez a világ maga az ő konkrété meghatározott egyénisége, vagy viszont, az ő konkrété meghatározott egyénisége ez a világ. S innen, ebből a világból vagy világnézetből - ami immár egyre megy - határozó242
