Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások III.
A szerző életében megjelent írások
meg. Az alakok névleg próféták. Donatello számára azonban elveszítette világotformáló hatalmát mindaz - metafizika, vallás, morál - , ami a középkorban, pl. a próféták ideájában konkretálódva a gótikus szobrászat tartalmát apriorikusan formálja, s a tartalom természetfölötti jelentőségének megfelelő stílust megkövetelte és lehetővé tette. Donatello prófétái a firenzei Campanilén csak névleg azok: valójában firenzei modellek, akik azonmód, empirikus létük és fizikai mivoltuk minden egyéni véletlenszerűségével kerültek oda a fülkékbe. Hogy megszűntek próféták lenni, nem volna baj, ha ugyanakkor nem szűntek volna meg monumentális szobrok lenni, ami pedig, tisztán formai szempontból, hivatásuk azon a helyen. De amikor Donatello kezén elveszett belőlük a prófétai vonás, a „próféta"-tartalom lényege, az, ami az emberi dolgok, a mindennapiság, közönségesség fölé emelné őket, ugyanakkor nem emelkedtek - mint művészet, mint forma - a „természet", a naturalizmus fölé - s ugyanakkor megpecsételődött plasztikájuk sorsa is. Donatello a középkori „ember-" és „próféta"-koncepcióval szemben - polemikusán - csak az empirikus embert akarta megjeleníteni (mert az a másik értelmét vesztette számára), úgy, amint van, karakterisztikusan. S mivel a karakterisztikus és naturalisztikus elfoglalta a tartalomban az ideálisnak helyét, elfoglalta a formában a monumentálisnak helyét. Ami azonban a természetben karakterisztikus, a művészetben esetleg csak véletlenszerű; ami ott kifejező, itt esetleg semmitmondó. Történelmi magyarázatra van szükségünk, hogy megértsük, mért olyan az a plasztika, amilyen - ami azt mutatja, hogy a művészi forma nem találta meg autonómiáját és teljességét. (Nem tévesztendő össze azzal a történelmi magyarázattal, melyről a görög plasztikával vonatkozásban szóltunk; ott, a szobor előtt állva, nincs szükségem történelmi magyarázatra - az utólagos analízis csak azt érteti meg velem, hogy milyen világból való, amit a szoborban látok, s látván megértek; itt magát a formát nem értem teljesen, mert mint plasztika ellentmondásba jutott önmagával, önmagával polemizál.) S a magyarázatból aztán megtudjuk, hogy Donatello kora annak a forradalomnak ideje, mely a formát elválasztotta a tartalomtól. Az emberek már nem hisznek a középkori világ ideáljaiban, az új világ ideáljai még nem alakultak ki. Még mindig a régi témák járják, de már kevesen veszik komolyan őket. Úgy kell ezt érteni, hogy mivel a tartalom naturalisztikusan adott valami: az empirikus ember közönyös, és a művész önkényétől vagy egyéni hajlamától függ, hogy melyik emberi jelenségen mutatkozik meg a forma. Ez az értelme annak, amit fönnebb mondtunk, hogy az új forma sajátságai csak az új tartalomból érthetők meg - noha ez a tartalom elválik a formától. Es éppen ebben, az elválásnak ebben a lehetőségében, a jelenségek közömbösségében, melyekben a tartalom megjelenik, határozódik meg a forma. A témák elvesztik jelentőségüket, az a fontos, „miként" vannak megformálva - de ez a megformálás csak azért olyan, amilyen, mert a témák elvesztették jelentőségüket, s ezért ez a „miként" nem olyan értelemben jelenti a „formát", mint pl. a görögöknél vagy a gótikában. Az antik művészet tárgyköre is - akárcsak a keresztyén alapjában idegen az újkori embernek, csakúgy, mint világnézete; ami természetes is, mert egyik nem választható el a másiktól. Az antikban főként a „forma" érdekli - de lefejtve belsejéről, mint külső burok. S az antik „forma", amilyennek a renaissance ember látja, világnézetének elemévé válik - az új tartalomban tényező az a tény, melyet a renaissance embere az antikból vesz vagy onnan igazol, hogy a forma 241
