Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások III.

A szerző életében megjelent írások

trombita bizonytalan zengést tészen, kicsoda készül a harcra?"

6 De ez a lélek nem ilyen, mert symphonialis est anima,

7 bár nem földi és nem mai pszichológiai értelemben! Meghatározott, s vele a gótikus szobor „lelkisége", konstrukciójának vonala, attitűdje, gesztusai, végtagjainak helyzete és alakja, le egészen a legkisebb vonalig, redőig és modulációig, mert: anima plena modulatione.

8 (Dante elmondja a Purg. XXV énekében, a lélek miként teremt magának testet a „virtü formativá"

9 -val - a Divina Commedia végtelen galériája ilyen lélek teremtette testekből áll.) Ha száz-egynehány évvel tovább megyünk, a művészet terén gyökeresen megváltozott viszonyokat találunk. Más az építészet, szobrászat, képírás, iparművészet, az utolsó kulcsig és sarkantyúig. Vajon meg lehet-e érteni ezt a nagy változást a művészi formák alakulásából, gazdagodásából vagy szegényedéséből, tökéletesüléséből vagy hanyatlásából, szóval fejlődéstörténetéből? Aligha vállalkoznék a legfanatikusabb formadoktrinér arra, hogy a renaissance művészetét a gótikáéból „vezesse le", akármekkora is a jelentősége a gótikának a renaissance-ra. Éppen a gótika után, mint előzmény után, van szükség részletes magyarázatra annak megértéséhez, hogy mitől változott meg ennyire a művészet világa. S akkor kiderül, hogy megváltozott az egész világ. Hogy csak egy önkényesen kiragadott, de jellegzetes példán mutassuk meg: Donatello is az „embert" ábrázolja, mint a gótika. De az az ember-koncepció, mely még előtte száz évvel érvényben van, nála már értelmét vesztette. Ennélfogva Dona teliónak „témái" is gyökeresen mások, ha nevük jórészt ugyanaz is, mint a gótikus szobroké. (Szűz Mária, Szt. György, próféták stb.) Donatello embere transzcendencia nélkül való és szimbólummentes, a testi mivoltában és földi sorsában befejezett empirikus lény. A középkor egész világának romba kellett dőlnie, hogy az új emberfajta előkerülhessen a maga jellegzetes és speciális világával, világnézetével, az életről, emberről, természetről való fölfogásával, egész természetlátásával. Amikor az új ember mint tartalom és téma bevonul a művészetbe, természetszerűleg megváltozik vele a művészet egész formavilága is. S amily mértékben fejezi ki magát az új tartalom, olyan mértékben teremti meg az új formát. S az új forma sajátságai csak abból az új tartalomból érthetők meg - az antik hatás is csak az új világnézeten át, tartalommá válva benne, szívódik föl az új formába (a renaissance antik-hűsége!). De maradjunk a fölvett példánál. A görög és a gótikus plasztika „tartalma" két egymástól merőben eltérő szellemi és fizikai világból származik, s két egymástól merőben eltérő történeti szövedékbe tartozik; de mind a két szobrászatban - bár egészen eltérő - a priori elvek működnek, melyek a relatív témákat és motívumokat a maguk külön-külön módján a plasztikus forma abszolút és örök érvényére emelik; ehhez járul még mind a két helyen az architektúrának és plasztikának az azonos szellemből származó tökéletes harmóniája. Aki a firenzei Campanilén Donatello szobraira tekint, nem ezt érzi. Meglepi már az ellentét az épület formanyelve, gótikus áhítata és a szobrok realisztikus, profán tendenciája között. Az alakok úgy állnak, mintha véletlen maradtak volna abban a pózban; ruházatuk is lehetőleg kerülni igyekszik az elrendezettség látszatát; s egész lényük a modell individuális sajátságait viseli magán. Mindenütt az a törekvés, hogy a hamisítatlan természeti jelenség közvetlen illúzióját keltse, s a Donatello-féle „embert" jelenítse 240