Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások II.
A szerző életében megjelent írások
gedetlenségnek következménye volt, s egy magasabb, emberfölötti jövőt kereső ösztöné - csakhogy eddig az ember a földöntúli világba menekült, ahelyett, hogy a földön dolgozott volna. A felsőbbrendű emberek végzetes tévedése volt ez, azoké, akiket az emberek rút jelensége szenvedtetett. A mi hivatásunk, hogy egy magasabb rendű lényt teremtsünk, mint mi vagyunk. Magunkon túl kell teremtenünk! (Zarathustra: Könnyeimtől kísérve, vonulj magányodba, testvérem. Szeretem azt, aki önmagán fölül akar alkotni, s e vállalkozásán elvérzik. Azt akarom, hogy győzelmed és szabadságod gyermekre vágyjon. Eleven emlékműveket alkoss győzelmednek és megszabadulásodnak. - Építs magadon fölül. De előbb épülj meg magad, tökéletesen testben és lélekben. - Ne csak tovább szaporodjál, hanem fölfelé is!) Az ember fölszabadult metafizikai hiedelmei alól, föl az Isten, a vallás, a morál ellenőrzése és kormánya alól, immár tehet magával azt, amit akar - saját felelősségére. A filozófus hivatása, hogy az ember fölszabadult akaratát irányítsa, a jövendő előkészítésébe fogja. Tudatára kell ébresztenie az embert annak, hogy jövője önnön akaratától függ. (Zarathustra: Gyermekeimben akarom jóvá tenni, hogy apáim fia vagyok: s a jövendővel - ezt a jelent! - ) A filozófusnak hivatása, hogy az ember számára megteremtse az új nagyságnak ideálját, megnyissa a felé vezető járatlan, új utat. Arra kell nevelnie az embert, hogy öntudatosan haladjon egy új kultúra felé, míg ezelőtt fejlődése csak öntudatlan és véletlen volt. Mélyére kell hatolnia a kultúra, az élet, a fejlődés elemeinek, hogy azokkal művészileg operálhasson - a fejlődést mesterségesen támogassa. Az egész emberiség egyetemes sorsának és fejlődésének határtalan felelőssége súlyosodik reá. Nietzschének, mert a mával szembeszálló filozófus, célul a nagyság ideálját kell kitűznie az ember akaratának és fejlődésének. Még más okból is. Mélyreható megismerés okából. Mikor elindult a maga felfedező új útján, hosszú tagadások után egy nagy bizonyosságot vitt magával útravalóul: az élet elfogadását, úgy, amint van, igenlését, szeretését, mindenek fölé becsülését, ragaszkodást hozzá az örökkévalóságig - ez az első alap, melyre a maga új igazságait bízvást építheti. De mi ennek az életnek lényege? Fejlődés. Ezt a gondolatot tartotta meg Nietzsche pozitív korából. Aki az életet szereti, annak a fejlődést is szeretnie kell, támogatnia, útját egyengetnie. A tudomány, a Darwin-Spencer-féle elmélet arra tanít bennünket, hogy az élet minden jelenségét a fejlődés egy mozzanatának tekintsük, s az embert magát hosszú fejlődés eredményének. Az ember a természetes kiválódás törvénye alapján jött létre hosszú évezredeken, nem pattant ki máról holnapra készen a természet méhéből. Az ember tehát eredmény, tökéletességénél fogva a fejlődésnek tetőpontja, célja, vége - ennél tovább a tudomány, melynek hivatása a megismerés, nem mehet. Az emberiség sorsát szívén viselő filozófus azonban, aki a tudomány révén belepillantott a fejlődés munkájába, s akinek ideálja a folyton fölfelé haladó, gazdagodó élet, fölveti a kérdést: mért kell a fejlődésnek a mai embernél megállnia? ha az ember fejlődés útján jött létre, mért kell neki végállomásnak lennie? miért nem folytatódik az emberen túl a fejlődés? (Nem az a kérdés, hogy honnan jő az ember, hanem hogy hova megy. Nem az a kérdés, hogy lehet megtartani az embert, hanem hogy lehet fölülmúlni.) A mai embert egyes emberpéldányok messze fölülmúlják, mért ne lehetne a természetes kiválás törvényeinek rendszeres és öntudatos alkalmazásával 72
