Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások II.

A szerző életében megjelent írások

létről! Igaza van-e? Szó sincs róla, de nem is kell igazának lennie. Ez az ellentétes állítás mindössze létföltétele a szemlélőnek. Más szóval: a gondolkodás lehetetlen volna, ha alapjában nem ismerné félre a létnek, az esse-nek lényegét: a gondolkodásnak el kell fogadnia a szubsztanciát és állandóságot, egyformaságot, mert a folyton változó, elfolyó létnek megismerése lehetetlen, mindenféle tulajdonságokat kell a létre ráfognia, hogy önmaga megélhessen. Nincs szükség szubjektumra és objektumra, hogy a szemlélet lehetséges legyen, de a szemléletnek kell hinnie mindkettőben. Szóval: amit a gondolkodás valóságként fölfog, kénytelen fölfogni, lehet a létnek egyenes ellentéte. A szakadatlan változás adta különbözést nem lehetne fölfogni, megtartani, leperegne, mint eső a kőről. S az állandóság nélkül hiányoznék a tükör, melyben a dolgok egymásmellettisége és egymásutánisága láthatóvá váljék: maga a tükör is föltételezi az állandóságot. Hogy a szubjektum létrejöhessen és élhessen, szüksége van az állandóságra, hasonlóságra, megegyezésre. Kezdetben a magunkon kívül lévő dolgok állandóságában hiszünk - és csak később, hosszú gyakorlat után visszavonatkoztatva és következtetve a kívülünk eső dolgokból, fogjuk föl önmagunkat mint állandó, megmaradó szubjektumokat. A „szubjektum", a szubjektum-érzet, az, hogy magunkat egyeseknek, individuumoknak érezzük, létföltétele minden organikus létnek - alapjában véve lehet tévedés, illúzió, hamis dolog, de a létfenntartásnak egyedüli módja és eszköze. A tévedés a létnek föltétele, fönntartója, előrevivője. Mert a tévedés nemcsak az élet kezdete, hanem fejlődésének is hordozója. Ahivés mérhetetlen biztossága és a hivésre való készség nélkül ember és állat életképtelen lenne. Hogy a legkiseb indukció alapján általánosít, törvényt szab magának, valamely cselekvést, mely egy ízben bevált, a célhoz segítő egyetlen eszköznek tekint - ez, szóval a vaskos intellektualitás, tartotta meg az embert és állatot. A számtalanszor való tévedés és a hibás következtetés okozta baj egészében véve korántsem oly ártalmas, mint a szkepszis, a határozatlanság és óvatosság. Az ember jellemének alapvonása, hogy a sikert és balsikert az igazság próbájának tekintse; „ami sikerül, annak gondolata igaz". Az alacsony intellektualitás, a tudománytalan lényeg föltétele a létnek, a cselekvésnek, nélküle éhen vesznénk; a szkepszishez és óvatossághoz csak később s csak ritkán van jogunk. A megszokás és a föltétlen hit, hogy mindennek úgy kell lennie, amint van, alapja minden növekedésnek és erősödésnek. - Egész világfölfogásunk akképp jött létre, hogy a siker megmutatta, hogy elélhetünk, boldogulhatunk vele (állandóságba vetett hit, akaratszabadság stb.). Mindenfajta erkölcsiségnek is csak ez a nyitja. S most elérkeztünk a belátáshoz: valószínűleg van számtalan fajtája az életnek, ennélfogva a gondolkodásnak és hitnek is, s ha mi jelenlegi gondolkodásmódunkban megállapítunk minden szükséges dolgot, azzal nem a „magánvaló igaznak" bizonyítékát adtuk, hanem csak a „mi igazságunkét", mely lehetővé teszi az életünket. Ha megértjük, hogy az életet nagy méreteiben (az államok processzusában, az erkölcsiségekében stb.) még most is a tévedések teremtik: a tévedéseknek azonban hovatovább magasabb rendűeknek és finomabbaknak kell lenniök: akkor valószínűvé válik, hogy ami eredetileg az életet teremtette, az elképzelhető legnagyobb tévedés volt - hogy az a tévedés aztán kifejlődött, s hogy egyáltalán a legrégibb s az emberben legmélyebb gyökeret vert tévedéseken nyugszik a társadalom fönnmaradása. Nem a nézetek igazságának, hanem hasznosságának és létfenntartó képességének kellett a tapasztalat során be64