Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások II.
A szerző életében megjelent írások
valamely dolog az, aminek látszik, hogy akaratunk szabad, hogy ami nekem jó, az már önmagáért is jó. Csak nagyon későn léptek föl az ilyen tételek tagadói és kétségbevonói - csak nagyon későn lépett föl az igazság, a megismerés legerőtlenebb formája. Úgy tetszett, hogy az igazsággal nem lehet megélni, szervezetünk az igazság ellentétjére volt berendezve; szervezetünk minden magosabb működése, az érzékszerveink észrevevése, és egyáltalán az érzékeink minden fajtája azokkal az ősi, belénk oltott alaptévedésekkel dolgozott. Sőt mi több, ezek az alapjukban téves tételek váltak azokká a mértékekké, melyekkel az „igaz" és „nem igaz" dolgokat mértük - magának a tiszta logikának legszélsőbb határáig. Úgyhogy az ismeretek és ítéletek ereje nem függ igazságuk fokától, hanem koruktól, meggyökeresedésüktől, az élethez viszonyított értéküktől. Ha a mélyen beékelődött tévedésekkel szemben az ember idővel gyanúra ébredt is, ha a megismerés az élet jelentékeny részévé vált is, az igazság keresése valósággal ösztönné fejlődött - Nietzsche fölveti a kérdést, hogy az igazságra törekvő akaratnak magának (Wille zur Wahrheit) mi az értékel Lehet, hogy az igazságot akarjuk: de miért nem inkább a hazugságot? S a bizonytalanságot? Sőt a tudatlanságot? Nietzsche büszke arra, hogy e problémát először ő vetette föl, merte fölvetni, bár tudta, hogy vakmerő kockázat kell hozzá, amelynél tán nincs is nagyobb. Akármily értékes legyen is az igaz, az őszinte, az önzetlen: lehet, hogy a látszatnak, a megtévesztésre törekvő akaratnak, az önérdeknek és mohó vágynak mindenféle életre nézve magosabb és lényegbe vágóbb értéket kell tulajdonítani. Sőt meglehet, hogy tán épp abban rejlik a jó és igaz dolgok értéke, hogy a gonosz, hamis, látszólag ellentétes dolgokkal megtévesztően rokonok, velük összenőttek, összekuszáltak, s tán velük meg is egyezők. Valamely ítélet hamissága azonban Nietzsche szerint még korántsem árt az ítéletnek. Az a kérdés, hogy mennyiben életsegítő, életfönntartó, fajfönntartó, sőt esetleg fajfejlesztő az az ítélet; sőt egész határozottan azt állítja, hogy a leghamisabb ítéletekre (amelyek közé tartoznak az a priori szintetikus ítéletek, továbbá a dologiság fogalma, a szubjektum, a szabad akarat stb.) van a legnagyobb szükségünk, hogy az ember meg sem élhetne a logikai fikciókba vetett hite nélkül, a valóságnak a föltétlen, az örökre ugyanaz merőben képzelt világával való összemérése, a világnak a számmal való állandó meghamisítása nélkül - a hamis ítéletekről lemondás egyben lemondás volna az életről, megtagadása az életnek magának. „Elképzelek", („ich stelle vor") tehát kell valamilyen létnek lennie: cogito, ergo est. 4 3 Hogy azonban én vagyok az az elképzelő lét, hogy az elképzelés (Vorstellen) az Én tevékenysége, már nem bizonyos dolgok: éppoly kevéssé bizonyos az, amit szemlélek. Az egyetlen lét, amelyet ismerünk, a szemlélő, az elképzelő lét (das vorstellende Sein). A szemléletnek lényegéhez tartozik a változás: az elmúlás és a keletkezés. Hiányzik belőle az állandóság, a változatlanság. A szemlélet mégis két állandó dolgot tételez föl, hisz először az Énnek, másodszor egy adott tartalomnak állandóságában; az állandóságba, a szubsztanciába, valamely dolog egyformán megmaradásába vetett hit ellenkezik magának a szemléletnek folyamatával. Nyilvánvaló dolog, hogy a szemlélés nem nyugalmas, nem változatlan, megrögzött valami: úgyhogy a lét az egyetlen, melyben bízhatunk, változó, önmagával nem mindig megegyező, azonos. Ez a legbiztosabb, legalapvetőbb állítás, melyet a létről megkockáztathatunk. S íme, a szemlélet ennek épp ellenkezőjét állítja a 63
