Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások II.

A szerző életében megjelent írások

legelőkelőbb tulajdonságát (mit a görögöknél annyira kiemelt), háláját. Sohasem ócsárolta vagy rágalmazta a szenvedést. Úgy beszél az ember az édesanyjáról, mint ő a szenvedéséről. A filozófus a szenvedés gyermeke és neveltje. Nemcsak más ember, hanem talán egyenes ellentétje annak, akit a szakemberek ezzel a névvel tisztelnek. Nietzsche szerint a filozófus olyan ember, aki folyton rendkívüli dolgokat él át, lát, hall, gyanít, remél, álmodik; saját gondolatai kívülről, fölülről és alulról, belőle fakadt villámok módjára érik; maga is új villámokkal terhes viharfelleg; végzetes ember, akit szünetlen dübörgés, rejtelmes zaj vesz körül. Nietzsche erélyesen tiltakozik az ellen, hogy a filozófust összetévesszék a rendszerek békés szövőivel, ártatlan elmélkedőkkel, adatgyűjtőkkel, a merő tapasztalat embereivel, tudósokkal. A filozófus értékteremtő, alkotó, az emberiség vezetője. A filozófus keletkezését, mondja Nietzsche, sok nemzedéknek kell előkészítenie; minden erényét külön kell megszerezni, ápolni, továbbadni, megóvni; nemcsak a gondolat merész röptét, hanem különösen a nagy felelősség készségét, a tömeg kötelességei és erényei fölé emelkedés érzését, mindannak becsületes megvédését, amit félreértenek és rágalmaznak, legyen az Isten vagy ördög - az igazság szeretetét és gyakorlását, a parancsolás művészetét, az akarat hatalmát. A szó legfőbb értelmében nemzeni vagy szülni tudó lángésszel összehasonlítva, a tudós, a tudományos átlagember olyan, mint az aggszűz. A tudományos ember nem előkelő ember, erényei egy nem előkelő, nem uralkodó, nem tekintélyes, nem öntudatos emberfajtáéi. Munkás, a sorban türelmesen elhelyezkedő, képességeit és szükségleteit illetőleg egyöntetű és mértékletes, csak lépésben halad, tovaragadni nem engedi magát, a nagy elragadtatás embere előtt hidegen és zárkózottan áll, öntudatos vagy öntudatlan ellensége és veszedelme a rendkívüli embernek. Mindent nivellál, középszerűsít, demokratizál. A tudományos, az objektív ember lehet hasznos tükör, de nem öncél: ő a megismerésnek, hű visszatükrözésnek, adatszerzésnek eszköze. Egyénisége, ha van, csak árnyékot vet reá, zavarja - csak önmagán kívül él. Fél a szeretettől és gyűlölettől, csak addig hű magához, csak addig természetes, amíg objektív lehet. Örökké tükröző és örökké sima lelke már nem tud állítani vagy tagadni, nem parancsol és nem rombol többé. Ő csak a hideg, biztos, objektív igazságról akar beszámolni. De mit ér az ilyen igazság? Zarathustra mondja: Óvakodjatok a tudósoktól is! Gyűlölnek bennetek: mert ők terméketlenek! Szemük aszott és hideg, ők minden dolgot csupaszon látnak. Verik a mellük, hogy ők nem hazudnak: de a hazudni nem tudás még korántsem az igazság szeretete. Vigyázzatok! - A láztalanság még nem jelent egyet a megismeréssel! Kihűlt szellemeknek én nem hiszek. Aki nem tud hazudni, nem tudja, mi az igazság... Nietzsche a fölszabadult tudományos embert vissza akarja kényszeríteni a filozófus, az alkotó ember szolgálatába. A tudományos ember a rabszolgafajhoz tartozik, s mikor le akarja vetni gazdáját, a csőcselék ösztöne dolgozik benne. Miután a tudománynak szerencsésen sikerült megszabadulnia a teológiától, melyet nagyon soká szolgált, most, vérszemet kapva és esztelenül fölfuvalkodva, törvényeket akar szabni a filozófiának, sőt - ő maga akar filozófiát játszani. Nietzsche a filozófiát újra vissza akarja juttatni hajdani hatalmához, visszaállítani a régi magaslatra, vagy tán még magasabbra, mint ahol valaha állott. A filozófiának vissza kell vennie régi feladatait, ki kell vívnia az őt megillető tiszteletet, melyet elveszített a modern filo59