Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások II.
A szerző életében megjelent írások
zófusok, a „valóság filozófusainak" vagy „pozitivistáknak", mindenfajta legyőzött, a tudomány igája alá visszahódított embereknek kezén, akik se maguknak, se másnak nem tudnak célt tűzni és törvényt szabni. A filozófia önként elhagyta legnagyobb, legtermékenyebb területeit, lassú öngyilkosságra szánta magát. A tudomány ma virágkorát éli, míg az, ami az egész újkori filozófia lassú süllyedéséből ma megmaradt, csak bizalmatlanságot és kedvetlenséget, sőt gúnyt és részvétet kelt maga iránt. Az „ismerettanra" redukált filozófia, a gyáva önmegtartóztatás elmélete, mely a küszöbön megáll, és magának szigorúan megtiltja a belépést - mi ez, ha nem végső vonaglás, részvétfakasztó agónia? Ilyen filozófia hogy is - uralkodhatnék! Nietzsche új értéket ad a filozófiának, új, határtalan lehetőségeket. A filozófust megteszi az emberiség urává, a jelen formálójává, a jövő előkészítőjévé, a kultúra cézári tenyésztőjévé és kényurává. A filozófiai szaktudósokkal, specialistákkal szemben újra megnyitja az utat szintetikus, egyetemes föladatok felé. Nietzsche a filozófia, költészet és tudomány közt foglalt álláspontját számtalanszor igyekezett meghatározni és körülírni. Ahogy pozitivista korszakából kilábolt, azóta mindig ellenségesen érzett a filozófiátlan tudomány iránt. Átalakulásának s végső állásfoglalásának leghűbb és legköltőibb képe a Zarathustra-könyv „A tudósokról" című fejezete, amint következik: Míg aludtam, egy birka csemegézte a repkénykoszorút fejem körül - rágta és szólt: „Zarathustra már nem tudós." Szólt és nagy fittyel elódalgott. Egy gyerek mesélte el nekem. Szívesen heverek itt, ahol gyerekek játszanak, a málladozó fal mentén, bogáncs és piros pipacs között. A gyerekek még tudósnak tartanak, no meg a bogáncsok s a pipacsok is. Ártatlanok ők még gonoszságukban is. De a birkák már nem tartanak annak: így akarja sorsom - áldott legyen! Mert ez az igazság: elköltöztem én a tudósok házából, s még az ajtót is becsaptam magam mögött. Soká ült éhen a lelkem az asztaluknál; nem tanultam bele, mint ők, a megismerésbe, akárcsak a diótörésbe. A szabadságot szeretem s az üde földnek tiszta levegőjét; inkább alszom bivalybőralmon, mint az ő méltóságaik és tisztességeik derékalján. Én túlságos forró vagyok, és elégek önnön gondolataim tüzében: olykor a lélegzetem is elfúl. Ilyenkor a szabadba kell mennem, messze a poros szobáktól. De ők hidegen ülnek a hűvös árnyékban: csak szemlélői akarnak lenni mindennek, s oda nem ülnének, hol a nap a lépcsőkön izzik. Hasonlóak azokhoz, akik az utcán ácsorognak, s a járókelő emberekre bámészkodnak: ők is így várakoznak s bámészkodnak a gondolatokra, melyek más fejében keltek. Ha hozzájuk nyúl az ember, porzanak, mint a lisztes zsákok, akarva, nem akarva: de ki hinné, hogy poruk búzából való s a mezőknek aranysárga, nyári pompájából? Ha a bölcset mímelik, borsódzik a hátam apró mondásaiktól és igazságaiktól: gyakran bűzlik a bölcsességük, mintha mocsárból merült volna föl: és bizony hallottam már belőle a békát is kuruttyolni! 60
