Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások II.

A szerző életében megjelent írások

nem tőlük függ: amit eszköz és menekvésként választanak, az is csak egy megnyilatkozása a dekadenciának. Sókratés maga élő nagy tévedés és félreértés volt; az egész javító morál, a keresztyén is, félreértés volt. A legélesebb nappali világosság, a mindenáron való értelem, a világos, hűvös, óvatos, öntudatos, ösztöntelen, az ösztönök ellen dolgozó élet betegség - nem pedig visszatérés az „erényhez", az „egészséghez", a boldogsághoz. Hogy az ösztönök ellen küzdeni kell -ez a dekadencia jele: amíg az élet emelkedik, az ösztönökben van a boldogság. Az ösztönök maga az élet, az élet ősi egészsége, gazdagsága. Az ösztönök egészségének, hatalmának és termékenységének szimbóluma ismét csak - Dionysos, Nietzschének hű társa, menedéke mindvégig. És most már megértjük a jelentőségét Nietzsche hitének, mellyel azt vallja, hogy az ő ösztönei egészségesek. Nietzsche a dekadenciától való megváltódását nem az értelmétől várta, hanem ösztöneitől; az emberiség megváltását a nagy szenvedésektől, nagy pusztulásoktól, az ő új, kíméletlen moráljától, egy új ideálnak, az Übermenschnek céllá tűzésétől, egy új vallástól, az örök visszatérésétől. Ezeket a szenvedéseket, pusztulásokat, ezt a morált, ideált, vallást Nietzsche maga mind átélte egész testével és lelkével, azoknak a dekadenciától való megváltó erejét, az életet növelő, emelő, gazdagító hatalmát magán próbálta ki. Ő maga volt a kísérletező és kísérleteinek tárgya. Ha ő a szenvedés megváltó erejéről beszélt, személyes élményeiről számolt be a beavatott ember tudásával - ezoterikusán. Nietzsche a bajaiból erényt tudott kovácsolni, amit az emberiségnek ajánlott, magán gyakorolta, veszendőbe menő erőit akként igazította, hogy azok a születőknek segítségére váljanak, s ami fő, munkába tudta fogni - a szenvedésének energiáját. És talán ez mentette meg, ez tette őt egészségessé, munkabíróvá, finommá, értővé. Érezte, hogy élete legsúlyosabb éveinek mélyebb hálával tartozik, mint a többinek. Tudta, legbensőbb természete tanította meg rá, hogy minden szükséges dolog - fölülről nézve s egy nagyszabású ökonómia szempontjából - egyúttal hasznos is; nemcsak viselni kell, de szeretni is. Amor fati:

4

2 ez volt legbensőbb természete - vallja Nietzsche. Úgy érezte, hogy hosszú betegségeinek mondhatlanul többet köszönhet, mint egészségének, neki köszönhette talán a filozófiáját is... Mert csak a nagy fájdalom a szellem végső megszabadítója, csak a nagy fájdalom, a hosszú, tartós fájdalom, mely lassú tűzként emészti az embert, kényszeríti a filozófust, hogy leszálljon lényének legmélyebb mélységeibe, s minden bizalmat, szelídséget, leplezést, jólelkűséget, elsimítást, megalkuvást, szemethunyást kiégessen belőle. S ha az ilyen fájdalom nem is alakítja jobbá az embert, de mélyebbé mindenesetre. Jóformán attól függ a rangsor, mondja Nietzsche, hogy mily mélyen tudnak szenvedni az emberek. Szenvedései révén az ember többet tud, akár a legbölcsebbek. A mély szenvedés nemesít és különválaszt. A beavatott ember szomorú fölénye, néma gőgje, beteges érzékenysége tiltakozik a nálánál alacsonyabb rendű emberek érdeklődése és főként - tolakodó részvéte ellen. A kiválasztott ember eltitkolja szenvedését, álarcot visel. Nietzschének rettenetesen kijutott a szenvedések minden fajtájából. Annyira, hogy volt idő, mikor ő, akinél senki jobban nem szerette az életet, megváltóként várta és hívta a halált. S ez a nagy szenvedés adja meg az ő életdicsőítésének mélységét és nagy értékét: neki az élettől szünetlen gyötörve, a szenvedésen, halálvágyon keresztül kellett az élet egzaltálásához jutnia. A szeretet nem volt elég; a szenvedéssel szemben gyakorolta legtöbbet egyéniségének 58