Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások II.
A szerző életében megjelent írások
reszkségnek eszközét - a Wagner barokk és német színházi zenéjével szemben a Dél zenéjében, Bizet muzsikájában keresett gyógyulást. Az elgyengítő, puhító, nőiesítő romantikus zene helyett déli, finom, gonosz, egészséges zenét várt. A Dél fiának vallotta magát Nietzsche, aki a zene jövőjének Észak zenéjétől való megváltásáról álmodott. Ó már hallotta, ő már hirdette a jövőnek ezt a déli zenéjét, fülébe csengett egy mélyebb, hatalmasabb, gonoszabb és titokzatosabb zene előjátéka, egy „német fölötti" zene dallama, mely a kék tenger bujasága és a földközi égbolt derültsége láttán nem fog elnémulni, sem elsápadni; egy „európa fölötti zene" dallama, mely a puszták izzó naplementét is meghódítja, melynek olyan a lelke, mint a pálmáé, mely nagy magános ragadozók között is tud csapongani... Olyan zenére gondolok, mondja Nietzsche, mely páratlan varázsával elfeledtesse a jó és rossz ítéletét, olyan művészetről, mely egy hanyatló, szinte érthetetlenné vált erkölcsi világ minden színét nagy messzeségekből magához édesgesse s vendégszeretettel fogadja e kései szökevényeket. Könnyű kitalálni, hogy akinek élete, lelkiállapota, világnézete ennyire összefügg a művészettel, s a művészethez való viszonyával, annak filozófiája nem lehet rendszeralkotás, elmemunka, tisztára tudományos ténykedés. Nietzsche hovatovább abban látta a filozófus hivatását, hogy legyőzze korát, időn kívül álló legyen - s leginkább azzal küzdjön, amiben korának gyermeke. Idővel elismerte, hogy ő is, mint Wagner, e kor gyermeke, szóval dekadens: csakhogy ő ezt belátta s védekezett ellene, a benne lakó filozófus védekezett a dekadencia ellen - ez Nietzschének a filozófiához való viszonyában egyike a legszemélyesebb vonásoknak. Mert, mint már említettem, a dekadencia problémája, a művészet, a filozófia, a morál életsorvasztó vagy életfejlesztő hatása az emberiségre és - önmagára, volt elmélkedésének legfontosabb kérdése. A kiábrándult Nietzsche, aki hajdan a Sókratés előtti görög kultúrával vetette egybe az eljövendő schopenhaueri-wagneri tragikus kultúrát, immár a dekadens, a pusztuló régi Athénnal állította párhuzamba a mi korunkat. Sókratés bizony az előkelő athéniek álarca mögé látott (értsd: mint Nietzsche) - megértette, hogy az ő esete, az ő dekadenciája nem kivétel (értsd: mint a Nietzschéé), hogy hasonló elkorcsosulás terjedt el minden vonalon. Es Sókratés megértette, mondja Nietzsche, hogy rá mindenkinek szüksége volt - az ő szerére, az ő gyógymódjára, önfenntartásának módjára (mint a Nietzschéére)... Az ösztönök mindenfelé anarchiába jutottak, általános bomlás, féktelenség lappangott a holnapban. „Az ösztönök tirannusokká válnak; ellentirannust kell állítani velük szemben, mely erősebb legyen"- ez volt a szükség. Milyen tirannust állított Sókratés, aki úrrá tudott lenni bomlott ösztönein? Az értelemét! Sókratés mindössze a legfelötlőbb, legkirívóbb eset volt az ösztönök általános anarchiájában - s ő úgy tudott föllépni, mint a baj eleven gyógyszere, orvosa, megváltója. De kell-e utalni arra a tévedésére, mely a mindenáron való értelembe vetett hitében fészkelt? A filozófusok és moralisták önmagukat ámítják, jelenti ki keményen Nietzsche, ha azt hiszik, hogy azzal kivetkőztek a dekadenciából, ha ellene hadakoznak - íme Nietzschének, a filozófusnak legszemélyesebb, legrettenetesebb problémája, mely a Sókratés-kérdés elintézésében a legszörnyűbb önvallomást rejti, megadást és lázadást, reménytelenséget - de hitet is. Amíg Sókratésnek a szívébe akar látni, önnön pulzusát tapintja. De hit is van benne - bár azt állítja, hogy a filozófusoknak a dekadenciából való kilépésük 57
