Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások II.
A szerző életében megjelent írások
ra -, akiktől az ember az okokat kérdi. - Az én élményeim vajon tegnapiak? Nagy ideje annak, hogy véleményeim okát megéltem. - Nem emlékezettel teli hordónak kellene-e lennem, hogy kéznél legyenek még megokolásaim is?... Mit is mondott neked egyszer Zarathustra? Hogy a költők sokat hazudnak? - De hisz Zarathustra maga is költő... Amikor Nietzschében túláradnak az érzések, akkor fogamzik benne új filozófiája, akkor megy előre, akkor lát a jövőbe ujjongva, s a nagy boldogságtól énekelnie kell. - Oh, én lelkem - mondja Zarathustra -, nincs más lélek a világon, mely szeretőbb volna, átfogóbb és átkarolóbb nálad! Hol éri egymást közelebb a múlt s a jövő, mint tebenned?... De ha sírni nem akarsz, kisírni bíbor bánatod, akkor énekelned kell, én lelkem!... Nietzschében filozófiája erejének teljén a hangok átváltódnak mozgássá és gesztusokká, az ének, a zene tánccá. - Csak olyan istenben hihetnék, aki táncolni tud - énekli Zarathustra. Nietzsche istenei mind tudnak táncolni. Mind járás közben születtek meg benne, hegyek mászásakor, magos régiókban, mindnyájukban benne van a hegycsúcsok levegőjének könnyűsége, libegése, frissessége. Nietzsche a szabadban-gondolkodás embere volt, járva költött, a gondolatait „kijárta" magának. A járás ritmusa, lüktetése tovább él bennük. S mint a víz tükrébe, beléjük vetették átfutó és csillogó képüket a vidékek, melyek mellett a költő elhaladt. Nietzsche írásai mögött tájak vonulnak el, s írásának stílusaival más-más levegő árad belőlük. Olykor tropikus forróság, árnyéktalan, izzó napfény, déli verőfény ül a vidéken - máskor finom nüanszok, felhők hűs árnyékai, nyugodt, mély tónusok, szürkületi szellők vonulnak át. Ha festő lett volna, a plein air lett volna állandó témája - az interieurt, a szobalevegőt, helyben ülést, mozdulatlan írást gyűlölte. Aforizmái, melyek a legsúlyosabb tartalom mellett is könnyűek és graciózusak, kerekek, nyugtalanok, átvillanok, olyanok, mint a csillogó napfoltok a mezőn. A Zarathustrának minden sora ilyen csillogás, napfények tánca, könnyű lábak szeszélyes szökkenése. Nietzschének annyi köze volt a művészethez, mint tán még soha filozófusnak. Neki a művészet s a művészettel való foglalkozás nem esztétizálás volt, hanem legszemélyesebb ügye, betegség és egészség, élet és halál. így történt, hogy a szívéhez valaha legközelebb állt művészetnek, a Wagnerének, döntő szerep jutott életében. Nietzsche szakított ezzel a művészettel, de viaskodott vele elméjének utolsó ép pillanatáig. Mikor a művészetben is, mint a morálban, a fölkelő vagy lemenő élet jelét látta, s a wagnerizmusban fölismerte a dekadencia művészetét, elkeseredett, irtó hadjáratot indított ellene az egészséges élet, egészséges művészet nevében. Azt vallotta, hogy életének legnagyobb eseménye a meggyógyulása volt: Wagnert csak betegségeihez számította, s veszedelmesnek tartotta nemcsak magára, hanem az egész németségre, sőt az egész európai kultúrára, s különösképp a - zenére. Nietzsche szerint Wagner beteggé tette a zenét, mert fölfödözte benne a képességet, amellyel fáradt idegeket lehet ingerelni, szörnyű narkotikumot talált ki a dekadens, beteg, tehetetlen Európa számára. Wagnernek hátat fordítani gyógyulás volt Nietzsche számára; utána valamit újra szeretni győzelem. Wagnerrel, ezzel a szerinte páratlan histrióval 4 1 szemben, aki minden volt, rendező, színész, dekoratőr, csak éppen zenész nem, aki minden törvényszerűséget és stílust föláldozott a zenében, hogy azt csináljon belőle, amire szüksége volt, színházi retorikát, a kifejezés eszközét, a gesztus nyomatékossá tevésének, a szuggesztiónak, a pszichológiai pitto56
