Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások II.
A szerző életében megjelent írások
nek pedig elsőrendűek - mindig azon vannak, hogy önmagukat és környezetüket szabad természetté - vaddá, önkényessé, fantasztikussá, rendetlenné, meglepővé alakítsák, s ilyen színben mutassák. - Az ember egyénisége hát az alapföltétele minden filozófiának és művészetnek, de az egyéniség lelke a stílus, az összetartó fegyelem. Mikor Nietzsche individualizmust hirdet, a renaissance egyéniségeire gondol, akiknek nagy szabadsága a nagy megkötöttségükben rejlett, egyéni volta a stílusukban, egy Michelangelóra, Montaigne-ra... Nietzschének legfőbb ambíciója, hogy az egyéniségének és stílusának harmóniáját megtalálja, szanaszéjjel ágazó ösztöneit, hajlamait, szenvedélyeit szigorúan összetartsa. Nietzschében sok az ellentmondás, de az ő rendszertelenségében van rendszer, van benne valami kiegyenlítő és összetartó erő: az ő mindig jelenvaló, magát soha meg nem tagadó személyisége, mely mindenkor átsegíti az embert szakadékokon, hézagokon, merev ellentéteken, ahol a logikai lánc fölmondja a szolgálatot. Ellentmondásos természetű volt, és mégis hű magához; rengeteg átváltozáson, vedlésen, önmagának fölülmúlásán ment át, s alapjában mégis mindig ugyanaz volt. A test és a lélek fegyelmét és szigorát szerette, de legfőbb ideálja az olyan ösztönök voltak, melyeket szabadjukra lehet bocsátani, melyek szabad kifejlődésébe nincs miért beavatkozni. ízig-vérig művészember volt, az iílúzióban látta az emberiség megmaradásának, egyáltalán az életnek lehetőségét, s mégis az igazságot kereste mindenáron. Az előkelőség jelének az alakoskodást, a részvét és illetlen kezek érintése elől álarc mögé bújást tartotta, egy maszk sosem volt elég neki, s mégis ő volt az őszinteség legkérlelhetlenebb követelője, az „intellektuális lelkiismeret" fogalmának föltalálója. Kíméletlen, kemény, kegyetlen akart és tudott lenni, s természettől fogva gyöngéd, finom, odaadó, ragaszkodó volt, tapintatos, csupa delicatesse és szemérem. Megátkozta az ember gyöngeszívűségét, melyet részvétnek nevezett, s ő maga volt a legrésztvevőbb, ő tudta, mik a könyörület szenvedései - másokat óva intett tőlük. Át kellett élnie mindazt, ami a modern életet mozgatja, hogy mindenről saját tapasztalatából beszélhessen. A művész mellett magában kellett hordania a filozófust és tudóst, hogy végre megvédje az alkotó jogait, tekintélyét, tiszteletét. A problémáihoz való személyes helyzetéből általános értékeket kellett kihámoznia, személyiségét összeegyeztetnie egyetemes érvényű törekvésekkel, egyéniségét a stílussal - ez az, ami ma mindennél nehezebb. Valamivel több ő, mint a mai értelemben vett individualisták, mert az egyéniséget ugyan sine qua nonnak tartja, de nem betetőzésnek, hanem alapnak tekinti, amelyre építeni kell, amely fölött még vannak értékek. Látok magam fölött valami nagyobb és emberibb dolgot, mint én vagyok - mondja a Schopenhauer alsErzieher-hen -, segítsetek nekem mindannyian, hogy elérjem, ahogy én segíteni akarok mindenkinek, aki hasonlóan lát és hasonlóan szenved...ez a magasabb dolog, amely nélkül Nietzsche filozófiája érthetetlen, kezdetben a kultúra, aztán a megismerés, később az Übermensch. - Trachte ich denn nach Glücke? Ich trachte nach meinem Werkel 39 - mondja Zarathustra legvégül. - Az egyéniség hiányának átkát azonban senki világosabban nem látta s találóbban meg nem írta, mint ő. Hányszor is mesélte el, hogy az elgyengült, halványodott, önmagát tagadó és megtagadható egyéniség nem való semmire - legkevésbé a filozófiára. Az „öntelenségnek" se égen, se földön semmi becse; a nagy problémák mind nagy szeretetet kívánnak, s erre csak az erős, kerek, teli szellemek képesek, akik biztosak magukban. Nietzsche az objektív gondolkodás 54
