Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások II.
A szerző életében megjelent írások
ni magának, hogy szabadon alkothasson, s céljának mindennél magosabbra tűzése adta meg neki az erőt ahhoz, hogy ahányszor kellett, önmagát és ideáljait le tudja küzdeni, örömmel föláldozni. Önmaga megszabadításának leggyakoribb formája volt a művészi: művészi képben megrögzítette, megörökítette azt az ideált, mely egy ideig kötötte, s a kiformálásnak munkájával túl is esett rajta. Amint ideáljait objektíve, a távolból tudta megpillantani, elszabadult tőlük, mert ő csak közelről, a szíve melegével volt az övék. így vált el Schopenhauertől, Wagnertől, a görögöktől... De hálaadással, mert tőlük tanulta a legtöbbet. Első ideáljainak, a filozófusnak, művésznek és szentnek legyőzéséhez a keletkezés és fejlődés gondolatára volt szüksége. A szentnek helyére állította azt, aki a kultúra valamennyi fázisát szeretettel és igazságosan éli át újra: a legmagasabb pietású históriai embert. A zseni helyére állította azt, aki az embert alkotja önmaga fölé - egy új művészettel, mely a műalkotások termelésénél ezerszer fontosabb. A filozófus helyére állította a szabad szellemet, aki fölötte áll a tudósnak, kutatónak, kritikusnak, és túléli az ideálokat: megszabadít a moráltól. De még ezen is túl kellett mennie. Célokat kellett adnia az emberiségnek és a természetnek, leküzdenie az életbefáradtságot, s megváltania az embert önmagától. A megismerő emberiséget, mely megutálta a cselekvést, megmentenie egy új filozófiával és művészettel, érték- és célteremtéssel. Ehhez a feladathoz az alkotó művészt, a szentet s a megismerő filozófust kellett egyesítenie magában. Ezzel a háromsággal a lelkében Nietzschét is komolyan fenyegette a veszedelem, hogy elforgácsolódik, különböző tehetségeit nem tudja egy munkára összpontosítani, dilettantizmusba téved: de megóvta s a veszedelmes pillanatokban megmentette a - fegyelem. Az ember egyes képességeinek a többi rovására való túltengésével szemben az egész ember testi és lelki harmonikus fejlesztését tartotta szem előtt, s célja volt, hogy életmódjában és írásaiban megteremtse a legfőbb egységet, a stílust. Hogy az ember egyéniségében stílust teremtsen - ebben látta a nagyok és kiválók művészetét. Erre az képes, aki természetének erősségeit és gyöngéit fölülről át tudja tekinteni, valamennyit egy-egy művészi tervnek rendeli alá, melynek összhatásában még a gyöngeség is szükséges és művészi elem. Egyfelől egy darab szerzett természetet illeszt, másfelől egy darab eredeti természetet vesz el: - mindkét ízben hosszú gyakorlattal s mindennapi munkával dolgozik. Itt a csúnyát, amit le nem fejthet, eltakarja, amott fenségessé dolgozza át. Sok határozatlan, ingatag, kusza s a formálásnak ellenszegülő elemet távlatba helyez, s ekképp használ ki: - a távolba s a mérhetlenre kell utalniok. Végül, mikor a mű elkészült, megnyilvánul, hogy ugyanazon ízlés kényszere volt, ami az egészet s a részeket alakította, rajtuk uralkodott: hogy ez az ízlés jó volt-e vagy rossz, kevesebbet tesz, mint gondolni szokás - elég az hozzá, hogy ízlés volt! - Az erős, uralkodni vágyó természetűek az ilyen megkötöttségben és bevégzettségben önnön törvényeik alatt élvezik legfinomabb örömeiket; hatalmas akarásuk szenvedélye megkönnyebbül minden stilizált természet, minden legyőzött és szolgáló természet láttára; még akkor is, ha palotákat és kertet építenek, nem bocsájtják szabadjára a természetet. - Viszont a gyönge, magukon nem uralkodó karakterek gyűlölik a stílus kötöttségét: érzik, hogy ha ez a keserűen nehéz teher súlyosodik rájuk, menthetlenül lealacsonyodnak, csak rabszolgákká tudnak lenni, mihelyt szolgálniok kell, s gyűlölik a szolgálást. Az ilyen szellemek - lehet53
