Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások II.

A szerző életében megjelent írások

ő már nem akart semmit, nem tehetett többé semmit. Nietzschéről azóta tudott a világ, amióta Nietzsche nem tudott a világról. De azért megrázta a világot úgy, mint még kevés gondolkodó. Amióta Nietzsche ismertté lón, megmaradt a legvitatottabb és legolvasottabb modern gondolkodónak. Munkáimat mindig testemmel és életemmel írtam: én nem tudom, mik a tisztán szellemi problémák - így jellemzi magát Nietzsche. - Minden írott dolgok közül csak azt szeretem, amit valaki vérével ír. írj vérrel: s majd megtudod, hogy a vér szellem. Aki vérrel ír velős mondásokat, az nem azt akarja, hogy olvassák, hanem, hogy betéve megtanulják. - Hegyek közt a legrövidebb út, amelyik csúcsról csúcsra visz: de hosszú láb kell hozzá. A mondások olyanok legyenek, mint a hegycsúcsok: s azok, akiknek szólnak, jól megtermett és magos szál emberek... ezekkel a szavaival önmagának elevenjére tapintott Nietzsche. Az ő igazságai voltak mind véres igazságok. Az egész embert, minden percét, érzését, agyának minden atomját, egész idegrendszerét, izgalmait és pihenését kívánó igazságok, amelyeknek szólt mindene, amelyek nélkül lehetetlen volt élnie egy percig is. Nietzschének filozófiája maga az élete, ezenkívül Nietzsche élete - nincs. Ez a filozófia nem elmélkedés és spekuláció, hanem élmény és sors, mint egy tengerre szállás, mint egy nagy szerelem, mint egy tragédiának az eseményei; a gondolatai cselekedetek, mint egy gyújtogatás, mint egy ütés, mint egy áldás, mint egy megváltás. Nem elmélet és prédikáció, hanem hitvallás, példaadás és máglyahalál. Nietzsche szenvedéllyel vette lelkére problémáit, s azoknak fölvetéséből és megoldásából mindenkor életkérdést csinált, de úgy, mint azok, akik a szenvedélyüket jobb szeretik az életüknél. Hajlékony, ruganyos, fiatalos természete mégsem esett béklyójába ennek vagy amannak az ideálnak, mindig kereste az utat kifelé, a szabadulás útjait, hogy mindig mélyebbre áshasson az igazságért, csak látszólag érte be valamelyikkel, a valóságban örök elégedetlen kutató volt; - nagy pálfordulásainak manőverét önnön leküzdésének hívta s gyakorolta rettenthetlenül, nem kímélve sem magát, sem legszebb illúzióit, legszentebb ideáljait, meggyőződését, dédelgetett, kényes, óvott gondolatait: saját roncsaiból vetett lépcsőt a lábainak. Soha ember olyan nyílt szemű, elszánt lelkű, éles, kegyetlen kritikusa nem volt magának, mint Nietzsche, akiben az antipszichológusok nem látnak egyebet kritikátlanságnál és nagyzási hóbortnál. Hogy régi ideáljaitól szabaduljon, gyakran ellentétes ideálokhoz menekült - a legnagyobb mérkőzéseket problémái körül nem magyarázói vívták meg, hanem ő maga, az erőpróbát az igazságoknak más igazságokkal szemben még benne kellett kiállniok, ahogy megszülettek, azon frissen, elevenen és melegében, s a gyöngébbet, a megverettet Nietzsche irgalmatlanul kilökte magából. Szünetlen dolgozó rosta volt ez az ember, akinek még a legszűrtebb, legfinomabb, legkényesebb gondolatok is darabosak voltak, minden gondolatszemet föl tudott még nyesni, oldani, hogy nincsen-e benne valami kivetnivaló, a mások és a maga lelkiállapotát ízekre tudta szedni, az életbevágó és legfinomabb kezet kívánó operációkat végre merte hajtani. Problémái kezdettől fogva az egész emberiségre vonatkoztak, s a legkedvesebb anyag, melyen dolgozott, mindig az emberiség volt: célja és munkája, hogy a művészembernek teljes-tökéletes immoralitását érje el ezzel az anyaggal szemben. Felelősségének teljes tudatában volt, meg volt győződve róla, hogy az ő életmódján és gondolatának erején egy világ sorsa múlik. E rettenetes teherrel szemben a szellemi szabadságot és örömet igyekezett kiküzde52