Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások II.
A szerző életében megjelent írások
napra, amíg odáig emelkedik, ahová soha azelőtt. Ennek a megismerésnek magja már az a gondolat lesz, melyet Nietzsche legvégzetszerűbb, legformidábilisabb 34 gondolatának nevezett, a nagy próbakőnek, mely az emberek életszeretetét, életkedvét, életképességét kimutatja; mely megkövetel új morált, magához méltót, s új emberfajt, mely el bírja viselni: az örök visszatérés gondolata, a legnagyobb szabású, legföltétlenebb, az élet értékét legmagosabbra egzaltáló igenlésnek gondolata... Itt, a másik, a túlhaladott megismerés és az élet válaszútján, a döntő pillanatban, a küzdelem leghevesebb percében eszébe jut Nietzschének a régi kísértő, a megismerés hérosza, megtestesülése, szimbóluma, az eltiport és fölemelt Sókratés. O maga a megismerés. Nietzsche még csodálja Sókratésnek bátorságát és bölcsességét mindenben, amit tett és mondott - és nem mondott. Ez a nagy beszélő a legnagyobb hallgató is volt - bár hallgatott volna életének utolsó pillanatában is, akkor talán a szellemek még magasabb rendjébe tartoznék. A halál volt-e vagy a méreg, a jámborság-e vagy a gonoszság - valami az utolsó pillanatban ilyen szavakat csalt ki belőle: „Oh, Kritón, Asklépiosnak egy kakassal tartozom." Ez a nevetséges és szörnyű „utolsó mondás" annyit jelent, ha valakinek van füle hozzá: „Oh, Kritón, az élet betegség!" Lehetséges-e! Ez az ember, aki vidáman és katonásan élt - pesszimista volt! Éppen csak jó arcot vágott az élethez, s egész világéletében eltitkolta végső ítéletét, legbensőbb érzését! Sókratésnek betegség volt az élet! S bosszút is állt - e leplezett, borzasztó, kenetes és szentségtörő szavakkal! Még Sókratésnek is bosszút kellett állania? A legnagyobb megismerőnek, akinél senki magosabbra nem taksálta a megismerést? Felül kell múlni a görögöket is! Felül a sókratési megismerést! Felül - a régi ideálokat, ha gyöngébbek az életnél. Vesszen, vesszen, vesszen minden - de éljen az élet! S íme, eljött az ideje az élet legmagasabbra értékelésének, s a teljesen odaadó, mindent elfogadó, semmiért nem lázongó életimádásnak gondolata diadalmasan vetődik föl a Fröhliche Wissenschaft végén. Ha egy nap vagy éjjel kérdi Nietzsche - egy démon lopóznék legmeghittebb magányunkba s szólna: „Ezt az életet, melyet most élsz s éltél, még egyszer és még számtalanszor élned kell? és nem lesz benne új semmi sem, hanem minden fájadalom és minden öröm, minden gondolat, minden sóhaj, életed minden kimondhatatlan kicsisége és nagysága vissza fog térni, s minden ugyanebben a sorrendben - ugyanígy visszatérni ez a pók és ez a holdfény a fák között, ugyanígy ez a pillanat s én magam. A lét örök homokórája örökké megfordul - s benne te is, te porszem!" Nem vetnők-e földre magunkat, fogunkat csikorgatnók, s nem átkoznók-e el a démont, aki ekképp beszélt? Vagy megéltünk valaha oly fenséges pillanatot, melyben ezt feleinők neki: „isten vagy te s én sosem hallottam istenibb dolgot!" Ha az a gondolat erőt venne rajtunk, mindenestől átváltoztatna bennünket, s tán széjjelmorzsolna; minden tettünkre kiülne a kérdés: „akarod-e ezt még egyszer s még számtalanszor?" És ezután? Mi jöhet még ezután? Helyesebben - minek kell jönnie?... Incipit tragoedia 3 5 - Zarathustra jő! Ez a periódus hát a pozitivizmus és a sókratési megismerés teljes felülmúlásával s egy diadalmas, új gondolattal végződik, mely elvezet egy másik világba: hogy Zarathustra harminc éves lőn, elhagyta hónát s honának tavait, s a hegyek közé ment. Itt szellemének s a magánynak élt, s ezzel tíz esztendeig be nem telt... 50
