Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások II.
A szerző életében megjelent írások
kihalt. Bármit tesz az ember, jó vagy rossz ösztönét követi, még ha elpusztul is valamiképp alighanem előmozdítója és jótevője az emberiségnek... A legerősebb és leggonoszabb szellemek vitték eddig leginkább előre az emberiséget: ők gyújtották föl újra és újra az elszunnyadó szenvedélyeket - minden rendezett társadalom elringatja a szenvedélyeket - , ők keltették föl újra és újra az összehasonlításnak, ellentmondásnak szellemét, az új, merész, ismeretlen dolgokhoz való kedvet, ők kényszerítették az embereket, hogy véleményt véleménnyel szemben, ideált ideállal szemben teremtsenek. Kényszerítették fegyverrel, a határkövek földöntésével, a pietások megsértésével leginkább: de az új vallásokkal és erkölcsökkel is! Ugyanaz a „gonoszság" található meg az új dolgoknak minden tanítójában; az új dolog minden körülmények között „gonosz", mert hódítani, fölforgatni, rombolni akar, régi pietásokat lábbal tiporni; s csak az a „jó", ami régi. Minden idők jó emberei azok, akik a régi gondolatokat a mélybe ássák, s velük gyümölcsöket termelnek, ők a szellem földmívesei. De minden föld kimerül előbb-utóbb, s ilyenkor el kell jönnie a gonoszok ekéjének... Talán a legjobb emberek, a legtehetségesebbek sem tudtak magukon nevetni eleddig, ahogy kell nevetnie, vidámnak lennie annak, aki megtelt az igazsággal! Aki fölszabadult borzasztó erkölcsi előítéletek nyomasztó, fullasztó súlya alól, akinek lelkiismerete ismét könnyűvé, ártatlanná vált! Talán van jövője a nevetésnek is! Akkor, ha az igazság: „a faj minden, az egyes ember semmi se" - vérré válik az emberiségben, s mindenki mindenkor magáévá teheti e végső fölszabadulást, fölmentést, felelőtlenséget. Akkor tán párosul a nevetés a bölcsességgel, akkor tán már csak „víg tudomány" (gaya scienza) lesz a földön. Majd ha egész mivoltunkkal és életünkkel tudunk örülni annak az igazságnak, hogy a fajnak értéke, az életnek értéke mindennek fölötte van, önmagában van, örök... Nietzsche megtisztítja a fajt a szűkmarkú, kis kilátású, megkötő moráltól, egy tiszta értéket akar kiolvasztani, a faj, az emberiség, s egyáltalán az élet értékét - hogy a fajból egyszer majd megszülethessen valaki, aki nálánál is felsőbbrendű, fontosabb, értékesebb, tisztább, szabadabb. Az élet tehát, ahogy Nietzsche látja, nem egyoldalú, nem exkluzív, amilyenné az emberek morálja szeretné tenni; hatalmas erő, melynek mindenre szüksége van, hogy célját elérje. De az élet még szünetlen elvetése is annak, ami halni akar. Élni annyi, mint kegyetlennek és kíméletlennek lenni minden iránt, ami bennünk, s nemcsak bennünk, megöregszik és elgyöngül. Élni tehát annyi, mint meg nem kegyelmezni haldoklóknak, nyomorultaknak, megvénülteknek? Mindig gyilkosnak lenni? S ne ábránduljon ki az ember az életből? Nem - mondja Nietzsche. Őt nem ábrándította ki. Ellenkezőleg. Évről évre mind gazdagabbnak, kívánatosabbnak, titokzatosabbnak találta - attól a naptól kezdve, mikor a megváltó nagy gondolat gyökeret vert benne, hogy az élet a megismerés experimentuma lehet ...Sa megismerés maga: mások számára lehet bármi, lehet pihenés, szórakozás, henyélés - Nietzschének a veszedelmek és győzelmek világa, melyben a heroikus érzések is otthonosak. Az élet a megismerés eszköze - ezzel az igazsággal szívében nemcsak bátran, hanem vidáman is élhet és nevethet az ember! De itt már - ne tévesszük szem elől - új megismerésről van szó! Ennek a megismerésnek már megnyílt a gát a mezőre, melyen végig kell száguldania: a végtelen élet, az előítélet, elfogultság nélkül nézett élet, de a szeretett, részvéttel nézett, növelni, gazdagítani óhajtott élet... értéke nőni fog napról 49
