Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások II.

A szerző életében megjelent írások

hében. A fejlődés törvényének fölismerése és alkalmazása napvilágra fogja hozni azokat. A fejlődés gondolatának kísérője, segítője, melyet Nietzsche szintén ebben a korban soroz melléje, az igazság értékének kérdése - az igazságé, melynek kiderítése és kimondása a legfőbb célnak van kitűzve, hatása azonban kétes, vagy egyenesen veszedelmes az életre; s a morál értékének kérdése, hogy az életnek milyen állapotából ered s milyen állapotát idézi elő a morál. * Miután a régi morált elvetette, Nietzschének új, biztos alapot kell találnia, melyre, immár a tudomány segítségével, építhessen. Találnia biztos, állandó, örök alapot, melyen állva évezredekre lehet terveket kovácsolni, kísérletezni. Melyen állva új célokat lehet tűzni az ember akaratának, morális ösztöneinek, magának az emberiségnek. Szükség van egy útra, egy hídra, mely a tagadásból átvezessen az állításba, a rombolásból a pusztításba: abból a fölfedezésből, hogy morális értékek egyáltalán nincsenek, mert minden értéket mi olvasunk bele a dolgokba akként, hogy akarjuk őket, akaratunk céljává tűzzük - átvezessen abba a cselekvésbe, mellyel új értékeket teremtünk, akaratunknak új célokat tűzünk. Az új cél kitűzésének feltételéről, lehetőségéről, igazolásáról van szó. Az örök változó mindenségben s az emberiségben micsoda van olyan, aminek állandóságára számítani lehet? Amin az ember célokat kitűző akarata biztosan megvetheti a lábát? Az individuális akaratnak mi tudja az abszolút érvényűség fedezetét megadni? Nietzsche akár jó, akár gonosz szemmel nézi az embereket, mindnyájukat egy feladaton látja dolgozni összesen és külön-külön: azt teszik, ami a fajfenntartásnak használ. Mégpedig teszik ezt nem szeretetből a faj iránt, hanem egyszerűen, mivel bennünk semmi sem ősibb, erősebb, kérlelhetetlenebb, legyőzhetlenebb, mint ez az ösztön - mivel ez az ösztön maga a lénye a mi fajunknak? S ha nagy felületesen és hamarán hasznos és kártékony, jó és gonosz emberekre osztjuk is felebarátainkat, a nagyban és egészben való leszámolás után, az egészen való hosszabb gondolkodás után e beosztással szemben bizalmatlanok leszünk, s végül el is vetjük azt. Fenékig téves az a morál, mely nevezetesen Angolországban terjedt el: e szerint a „jó" és „rossz" gyűjtőfogalmai a „célszerűségről" és „célszerűtlenségről" nevezett tapasztalatnak; úgyhogy a jó azt jelentené, ami fajfenntartó, a rossz pedig, ami a fajnak árt. A valóságban azonban a gonosz ösztönök éppoly célszerűek, fajfenntartók és nélkülözhetetlenek, mint a jók: - csak a funkciójuk különböző. Egyáltalán minden erkölcsi utilitarizmus csőcselék-szagú, mert a tömeg az, mely a rossz cselekedetekben csak a káros következményeket látja, s akképp ítél, hogy „ostobaság rosszat cselekedni"; miközben a „jót" haladéktalanul azonosítja a „hasznossal és kellemessel". Talán a legkártékonyabb ember egyúttal a leghasznosabb is, ha a faj fönntartásáról van szó; mert ő magában, vagy hatása által másokban megóv, megment ösztönöket, melyek nélkül az emberiség rég elpuhult, elkorcsosult volna. A gyűlölet, a káröröm, a rablás és uralom vágya, s minden egyéb, amit gonosznak neveznek, a fajfenntartás bámulatos ökonómiájához tartozik, természetesen költséges, tékozló s valójában ugyancsak esztelen ökonómiához: - amely azonban fajunkat ez ideig fönntartotta. Egyáltalán kérdés, vajon élhet-e valaki a fajnak kárára levő módon, mert ami a fajnak árthatna, tán sok évezrede 48