Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások II.
A szerző életében megjelent írások
ladó kultúra teremt, még nem érezni, vagy még nem eléggé: visszamaradt állapot az ilyen, de a különbség csak fokozati. Nietzsche ekképp magáévá teszi a sókratési gondolatmenetet, mely a tudástól, fölvilágosodástól várja az ember erkölcsi megváltását. Nietzsche egy állásponton leggyűlöltebb ellenfelével, az optimista Sókratésszel! Az ész optimistáján kívül még egy másik emberrel is találkozik, akit meg éppen pesszimizmusáért vetett el: Schopenhauerral. Schopenhauer szerint is az erkölcstelenség az elmének szomorú eltévelyedése, a belátás hiánya. Az ember nem látja át Mája fátylát, a princípium individuationis végzetes illúzióját, nem érzi azonosságát a mindenséggel, az egész természettel, valamennyi emberrel - innen vétkei az emberekkel szemben. Sókratés szerint az erény egy a tudással, tiszta belátással, viszont a bűn és a szenvedély tudatlanságból, az ész megzavarodásából fakad. Sókratés is a tudástól, a belátás, megismerés növekedésétől várja az emberek nemesülését, megújulását, átalakulását, s azt akarja, hogy a megismerés legyen ura az embereknek és cselekedeteiknek. Ő is bízik a bölcs és erkölcsös emberiség létrejöttében. - Nietzsche később (Jenseits von Gut und Bőse), 3 3 amikor már rég túljárt ezen az állásponton, még visszatekintett az elhagyott utakra, s fölkereste rajtuk Sókratést, hogy szeme közé vágja cáfolatát. A „hit" és „tudás" régi teológiai problémája - vagy, világosabban szólva, az ösztöné és észé - tehát az a kérdés, vajon a dolgok értékelésében nagyobb-e a tekintélye az ösztönnek, mint az ésszerűségnek, amelynek megfelelően az okok, a dolgok miértje, célszerűsége és hasznossága szerint kell értékelnünk és cselekednünk - még mindig az a régi erkölcsi probléma, mely először Sókratés személyében bukkant elő, s már jóval a keresztyénség előtt két pártra szakította a szellemeket. Maga Sókratés ugyan - mondja Nietzsche - eleinte az ész pártjára állt talentumának hajlamával, mely egy fölényes dialektikusé volt; és valóban, egész életében nem nevetett-e az előkelő athéniek félszeg magatehetetlenségén, akik az ösztön emberei voltak, mint mindenki, aki előkelő, és sosem tudtak kellőképp számot adni cselekvésük okairól? Végül azonban csöndben és titkon magamagát is nevette: magamagában is megtalálta kényesebb lelkiismeretének és önvizsgálatának világánál ugyané nehézséget és félszegséget. De minek is ezért levetni az ösztönöket! - mondta magában. Őket is, az észt is jogaikba kell ültetni - hajtani kell az ösztönökre is, egyben azonban rábeszélni az észt, hogy őket alapos okokkal támogassa. Ez volt ennek a titokzatos, nagy ironikusnak igazi hamissága-, lelkiismeretét arra bírta, hogy érje be az önámítással: de alapjában véve belátta az erkölcsi ítélet irracionális voltát. - Platón, aki az ilyen dolgokban ártatlanabb és plebejus körmönfontság híján volt, latba vetve minden erejét - a legnagyobb erőket, melyekkel eddig filozófus rendelkezett - el akarta hitetni magával, hogy az ész és az ösztön maguk jószántából egy közös cél felé törekszenek, a Jó, az „Isten" felé; s Platón óta valahány teológus és filozófus mind ezen az ösvényen halad - más szóval a morál dolgaiban eleddig az ösztön, vagy ahogy a keresztyének nevezik, a „hit", vagy ahogy Nietzsche nevezi, a „tömeg" győzedelmeskedett. Descartes-ot ugyan ki kellene venni, a racionalizmus apját (következésképp a forradalom nagyapja), aki egyedül az ész tekintélyét ismerte el: az ész azonban csak eszköz, s Descartes felületes volt... A tudományos optimizmussal Nietzschének egy új, mélyebb kételyhez kellett megérkeznie, természetszerűleg, mint ahogy egyáltalán az ember a benne kifejlő46
