Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások II.
A szerző életében megjelent írások
ilyen vagy olyan legyen, nem hogy így vagy úgy cselekedjék. Az esse-bői, a szabadság és felelősség szférájából következik nézete szerint az operán, 3 0 a szigorú okszerűség, szükségszerűség és felelősségielenség szférája: a kedvetlenség bár látszólag az operariért van - ennyiben oktalan - , a valóságban az esse-re vonatkozik, a szabad akarásnak arra a tényére, mely az egyén létének alapoka: az ember azzá lesz, ami lenni akar, az akarata megelőzi a létét. - Nem tekintve az utóbbi állítás képtelenségét, Schopenhauer elköveti azt a hamis következtetést is, hogy e megbánás tényéből már e megbánás jogos voltára, jelentőségére következtet; csak e téves következtetés révén jut Schopenhauer az úgynevezett intelligibilis 3 1 szabadságnak fantasztikus ötletére. De e megbánásnak a valóságban korántsem kell ésszerűnek lennie: s hogy is volna az, mikor ama téves föltevésen alapszik, hogy az ember tettének nem kellett volna szükségképp bekövetkeznie. Tehát csak mivel szabadnak véli magát az ember, nem pedig, mivel az is, érez megbánást és lelkifurdalást. Az akarat szabadságának hiányában semmi jogunk erkölcsi felelősségről, bűnről, jó és gonosz tettekről (erkölcsiekről) beszélnünk. Mért volna épp az ember - az ember mint morális lény kivétel az okszerűség örök törvénye alól? Senki sem felelős hát tetteiért, sem lényéért; ítélni annyit tesz, mint igazságtalannak lenni. (Minden morálnak eredete nincs-e benne ezekben a szennyes, alacsony következtetésekben: „ami nekem árt, az gonosz dolog (egyáltalán ártalmas); ami nekem használ, az jó (egyáltalán jótékony és hasznos); ami egyszer vagy néhányszor ártott nekem, az maga az ellenséges dolog; ami egyszer vagy néhányszor használt nekem, az maga a barátságos dolog." O pudenda origo! 3 2 Nem azt csináljuk-e, hogy valakinek hozzánk való alkalmi, véletlenszerű, nyomorúságos viszonylatát az illető lényévé s lényének legjelentékenyebb mivoltává fújjuk föl, s azt állítjuk, hogy az egész világgal s önmagával szemben csak olyan viszonylatokra képes, amilyenbe velünk került egyszer vagy máskor? S e mögött az őrültség mögött nem búvik-e még meg az a legszemérmetlenebb gondolat, hogy mi magunk vagyunk a jó princípiuma, mivel a jót s rosszat magunkon mérjük? Az erkölcsi ítélés igazságtalansága áll akkor is, mikor az ember önmagáról ítél. - A felelőtlenség tétele oly világos, mint a napfény, s mégis mindenki szívesebben visszabúvik az árnyékba és hazugságba: a következményektől való félelem okáért. - Az ember teljes felelőtlensége tetteiért és lényéért a legkeserűbb csöpp, melyet a megismerőnek nyelnie kell, ha hozzászokott volt, hogy a felelősségben és kötelességben lássa ember voltának méltóságát. Minden értékelése, ítélete, lelkesedése, idegenkedése ezzel értékét vesztette és meghamisult: legmélyebb érzése, mellyel a tűrő, küzdő embernek, a hősnek adózott, tévedésen alapult; nem szabad dicsérnie többé, nem ócsárolnia, mert ízléstelenség a természetet és szükségszerűséget dicsérni és ócsárolni. Mint ahogy a jó művészi munkát szereti, de nem dicséri az ember, mivel az önmagáért úgysem tehet semmit, ahogy a növény előtt áll, úgy kell az embernek cselekedetei s a saját tetteivel szemben állnia. Csodálhatja bennük az erőt, szépséget, gazdagságot, de nem láthat bennük érdemet: a kémiai folyamat s az elemek harca, a beteg ember kínja, aki gyógyulásért esd, éppoly kevéssé érdemek, mint a lelki küzdelmek és kényszerhelyzetek, melyekben különböző motívumok ide-oda taszítanak, míg a leghatalmasabbnak javára határozunk... ahogy mondani szokták (a valóságban: míg a leghatalmasabb motívum határoz fölöttünk). 44
