Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások II.

A szerző életében megjelent írások

az egész morál is elmúlhat. A morális értékek létrejöttének története a következő (Nietzschét ezen az úton különösen az angol pozitivisták vezették és Rée barátja): kezdetben egyes tetteket jónak vagy rossznak nevezett az ember, tekintet nélkül a motívumokra, hanem csak a hasznos vagy káros következményekért, amelyek belőlük az emberek közösségére hárultak. így apránként kialakult a megítélésnek bizonyos többé-kevésbé állandó módja, mely az emberi cselekedeteket hamisakra és kártékonyakra, jó és gonosz szándékúakra, önzőkre és önzetlenekre osztotta. Idővel azonban e jelzők valódi eredete feledésbe merült, s az ember azt hitte, hogy magukban a tettekben van, tekintet nélkül következményeikre, a „jó" vagy „rossz" tulajdonság; hasonló tévedés, mint ahogy a nyelv a követ magát nevezi keménynek s a fát zöldnek - szóval a következményt oknak nézi. Az emberiség történetének legnagyobb korszakán keresztül - „történelem előtti" idő a neve - a hasznossági elv uralkodott, az, hogy valamely cselekvés értékét vagy értéketlenségét következményeiből ítélték meg: a cselekvést magát éppoly kevéssé ügyelték, mint eredetét, a siker vagy balsiker visszaható erejéhez fűzte az ember jó vagy rossz véleményét valamely cselekvésről. Az emberiség e korszaka az erkölcs előtti korszak, melyben a parancs, hogy „ismerd meg tenmagadat!" még ismeretlen volt. Az utolsó tíz évezredben az emberek lassanként annyira haladtak, hogy a cselekvés értékét már nem következményeiért, hanem önmagáért, végül eredete szerint állapítják meg. Következmények helyett az „eredet": óriási átalakulása a kilátásoknak! Nagy esemény ez, az első kísérlet az önmegismerésre. Ezzel a jó vagy rossz tulajdonságot a motívumokba olvassák bele, sőt a „jó" vagy „rossz" jelzőt már nemcsak az egyes motívumokra alkalmazzák, hanem egy ember egész mivoltára, melyből a motívum, mint növény a földből, kihajt. Ekként teszik sorjában felelőssé az embert először tettei következményeiért, azután magáért tetteiért, azután tettei rugójáért, s végül őt magát egész mivoltáért. Természetes, most is végzetes balhit, sajátos rövidlátás tévesztette meg az embereket: a cselekvés rugóját valamely szándékban látták, a cselekvés értékét a szándék értékével mérték. Hogy a szándék jelenti valamely cselekvés minden előzményét, egész eredetét: ez az előítélet majdnem a legújabb időkig volt alapja az erkölcsi ítéleteknek. De ma, mikor az ember új öntudatra ébred, el kell szánnunk magunk az értékek új, gyökeres átalakítására. Mi rájövünk, hogy az embernek sem szándéka, sem lényének milyensége nem tehető erkölcsileg felelőssé, amennyiben teljes-tökéletesen szükséges következmény az, s elmúlt és jelen dolgok elemeiből és behatásából alakult: az ember semmiért sem felelős, sem tetteiért, sem azok következményeiért, sem motívumaikért, sem lényéért. A morális értékek története egy tévedés története, a felelősség illúziójáé: amely az akarat szabadságának tévhitéből ered. - Schopenhauer ezzel szemben úgy gondolkozott, hogy mivel bizonyos cselekedetek kedvetlenséget („bűntudatot") szülnek az emberben, kell a felelősségnek valami alapjának lennie; e kedvetlenségre, megbánásra semmi ok sem volna, ha az embernek minden cselekedete nemcsak hogy szükségképp menne végbe, hanem az ember maga is hasonló szükségszerűséggel épp az az ember lenne, aki. Schopenhauer, aki tagadja az ember akaratszabadságát (tehát azt az illúziót, mely Nietzsche szerint minden erkölcsi ítéletnek föltétele), be akarja bizonyítani azt a szabadságot, mellyel az embernek bírnia kellett léte előtt, melytől függött a választása, hogy 43