Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások II.

A szerző életében megjelent írások

a zseni-babona magyarázatát adni. Mivel a mi képességeink nem elegendők arra, hogy raffaellói vagy shakespeare-i műveket alkossunk, elhitetjük magunkkal, hogy az ilyen képesség csodálatos adomány, ritka véletlen vagy égi kegy. A hiúságunk, önszeretetünk követeli tőlünk a zseni kultuszát, mert ha tőlünk egész távolvalónak s eltérőnek gondoljuk a zsenit, mint valami csodát, csak akkor nem sérti emberi önérzetünket. Pedig a zseni tevékenysége egyáltalán nem különbözik a mechanikai föltaláló, a csillagász vagy történelemtudós tevékenységétől. Szó sincs róla, hogy a zseni - akármilyen fajtájú - egyenesen belelátna a világ lényegébe. A nagy szellemeknek legjobb tudniok, hogy képességeik tisztán emberi képességek, ezek közt legfontosabbak a kitartó energia, elhatározó odaadás egy-egy célnak, vagy személyes bátorság, kedvező nevelés, mely idejekorán játssza az ember kezére a legjobb mintaképeket, tanítókat, módszereket. A zseni helyét Nietzsche gondolkodásában a szabad szellem foglalja el, aki a tudásért, a megismerésért, az igazság kereséséért él. - Ugyanígy veszti el a művészet is nagy értékét, mellyel metafizikai alapon bír, azon hit alapján, hogy a művészet az örökké állandónak képe; sem az ember, sem a világ nem állandó valami, hanem örök levésben, örök változásban él. A művészek az emberiség vallásos és filozófiai tévedéseinek megdicsőítői, s nem lehettek volna azok, ha nem hittek volna e tévedések abszolút igazságában. Ha az ilyen igazságokba vetett hit kihal, akkor el kell hervadnia a művészetnek is. Megható monda lett abból, hogy volt valaha olyan művészi hitvallás, mely a művészi alkotások metafizikai jelentőségéhez fűződött. Elvesztvén a metafizikai talajt lába alól, mi értéke van még a művészetnek? Mindenekelőtt évezredeken át arra tanította az embert, hogy érdeklődéssel és örömmel nézze az életet minden alakjában, s képes legyen úgy érezni, hogy ezt mondja: „akárhogy is, mégis jó az élet". A művészetnek az a praktikus tanítása, hogy a létben örömünk teljék, s az emberéletet mint egy darab természetet tudjuk szemlélni, benne a természetes és szabályszerű fejlődés folyamatát lássuk - ez a tanítás immár vérré vált bennünk, s most mint a megismerésnek hatalmas szüksége, újra feltör belőlünk. A művészetet teremtő energia ekképp átalakul a megismerés energiájává. A tudományos ember a művész továbbfejlődése. Mint ahogy öregkorában emlékszik az ember ifjúságára, akként fog az emberiség a művészetre gondolni, ifjúságának megható emlékére. Oly mélyen és meghatottan tán soha sem nézte az ember a művészetet mint ma, mikor az elmúlás varázsa ragyogja be. A művészben nemsokára csak nagyszerű, késett maradványt fogunk látni, s tisztelni fogjuk, mint senki mást, mert elmúlt idők boldogsága az ő erején és szépségén nyugodott. Az emberiség legszebb ideáljai, legszebb hite tehát veszve van, vallása, filozófiája, művészete mind a múlté - , de a világ még áll, az élet még itt él bennünk és közöttünk. Ezért csak - előre! Reánk új utak és új föladatok várnak. Nem szabad ragaszkodnunk a múlt előítéleteihez - szabad szellemekké kell lennünk, mindentől szabadokká, kérlelhetetlen kritikusokká, hideg, éles megismerőkké. Kell, hogy a vallást és művészetet anyánkként és dajkánkként szerettük légyen -, mert különben nem lehetünk bölcsek, de túl kell mennünk rajtuk, föléjük kell nőnünk. A világ minden jelensége a fejlődésnek egy mozzanata - ezt be kell látnunk, s ennek megfelelőleg mennünk előre. - Ugyanígy kell fölhasználni tudnunk a történelmet a megismerés nevében. Minden élményünket, kísérleteinket, tévelygésünket, hibánkat, csalódásunkat, szenvedélyünket, szeretetünket és reményünket 41