Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások II.

A szerző életében megjelent írások

lektusa megtisztult a metafizikai, vallási, erkölcsi „babonáktól", melyeket mesterei oltottak belé. Nietzsche meggyógyult a hosszú szenvedélyből (később nyavalyának hívta), ami volt neki Wagner. Megérezte, hogy már ideje volt búcsúzni. Nietzsche szemében Wagner, látszólag a legdiadalmasabb ember, megrögzött, kétségbeesett romantikussá vedlett, aki tehetetlenül és hirtelen térdre roskadt a keresztyén kereszt előtt... Hogy egyedül tovább ment - meséli Nietzsche betegségét s gyógyulását -, remegett; nem sokkal azután beteg lett, több mint beteg, fáradt, belefáradt a nagy csalódásba, látva, hogy mi modern emberek mint pazaroljuk el hiába erőnket, munkánkat, reményünket, ifjúságunkat, szeretetünket; fáradt volt az undortól, a feminin, rajongó és fegyelmetlen romantikától, az egész idealisztikus hazudozástól és lelkiismeret-elpuhulástól: fáradt a bánattól, hogy e csalódás után még mélyebben kell bizalmatlankodnia, még mélyebben megvetnie, egyedül lennie, mint eddig... Azon kezdte, hogy kereken eltiltotta magától mindenfajta romantikus zene élvezetét, e nagyzó, tikkasztó művészetét, mely megfosztja a szellemet szigorától és vidámságától, s mindenféle kósza vágyakozást nevel benne. Nietzsche ezután már e két dolgot kereste: a szellem szigorát s vidámságát. Ahogy kinőtt a schopenhauer-wagneri filozófiából, olyan eredményekre jutott, amelyek egyenes ellentétei a mondott filozófiának, oly álláspontot foglalt el, honnan ideáljaiért támadnia kellett. Láttuk, hogy e dolog nem történt máról holnapra, s Nietzsche elvváltoztatásának gyökérszálai visszanyúlnak a legrégibb időkbe. Schopenhauer némely elvét még vallotta, a pesszimizmus alapjával és kiindulópontjával még egyetértett, de föllázadt e pesszimizmusból vont élettagadó és nihilista következtetések ellen. Nietzschének szüksége volt a pesszimizmusra, mert méltatlannak tartotta magához az élet fölszínes vizeiben evezést, vagy akár a tudományos és teoretikus ember optimizmusát, csak a pesszimizmussal tűzhette magasra ideálját, melyért érdemes legyen s meg is kelljen küzdeni, de ugyancsak méltatlannak tartotta magához és ideáljához a szenvedésektől való meghátrálást, az akarat megtagadását, a részvét vallását, a gyöngeség morálját. A pesszimizmusban immár az elgyöngülés, kimerülés, elkorcsosulás jelét, az életgyilkosság veszedelmes filozófiáját kezdte látni. E pesszimizmus következtetéseivel meg kellett dőlnie fedezetüknek is, a schopenhaueri metafizikának, melynek, s vele minden metafizikának, igazságtartalmát Nietzsche kereken tagadja, a vallás, a metafizika, a művészet ábrándképeivel szemben a tisztult tudományos gondolkodást és kutatást, a pozitív igazságok keresését tűzi ki célul. Ilyen metafizikaellenes, morálellenes törekvésekkel kezdődik Nietzsche második filozófiai korszaka, pozitivizmusának átmeneti ideje. Nietzsche, fölismervén az élettagadó pesszimizmus veszedelmeit, az élet odaadó, kíméletlen, igazságszerető védőjeként nem tűzhetett magának nagyobb, fájdalmasabb feladatot, mint hogy az élet nevében elkeseredett harcot vívjon e pesszimizmus filozófusa, Schopenhauer, s e filozófia megtestesülése, Wagner ellen, a szívéhez nőtt személyiségek, legjobb mesterei, nevelői ellen, akik iránt el volt telve hálával - s elsősorban önmaga ellen, verve és vágva, lábbal tiporva magában mindazt, ami eddig kedves és jó volt neki, ami elviselhetővé tette az életét. Mindent föláldozni a meggyőződésének, páratlan tekintetlenséggel, kíméletlenséggel, nem törődve mások ítéletével, önnön fájdalmaival, oh, de mégis nagyon megszenvedve - ehhez senki sem értett úgy, mint ő. Schopenhaueren a metafizikába, Wagneren a művé38