Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások II.
A szerző életében megjelent írások
szetbe csömörlött bele, s az ellentétes végletbe menekült, a pozitív tudományosságban keresve megváltást. Csak intellektuális megváltást talált, mert a szenvedések, fizikaiak és lelkiek, mind mélyebbek és mélyebbek jöttek. Hogy lerombolta ideáljait, magára maradt betegségeivel küszködve, melyek akadályozták tanulmányaiban, s rettenetes teherré tették az életét - ő maga, az élet nagy szerelmese, hányszor föl nem jajdult a szörnyű súly alatt. (Ez időben határozta el, hogy tíz évig kizárólag természettudományokkal fog foglalkozni, de betegsége és szünetlen produktivitása meghiúsították tervét.) Csak filozófiájáért élt, a hivatásáért, végtelen türelemmel ezért szedte össze mindig újra és újra foszló erőit. Azon az úton, melyre a Menschliches, Allzumensehliches-szeX lépett (1878) rettenthetlenül haladt előre, s egymás után jelentek meg: Vermischte Meinungen und Sprüche (1879); Der Wanderer und sein Schatten (1880); Morgenröte (1881); Diefröhliehe Wissensehaft (1882). 2 7 Míg Nietzsche azelőtt a tizenkilencedik század pesszimizmusában a gondolat nagyobb erejének, elszántabb bátorságnak, az élet diadalmasabb teljességének jelét látta, mint a tizennyolcadik század, Hume, Kant, Condillac s a szenzualisták gondolkodásában, úgyhogy a tragikus megismerést a mi kultúránk jellemző, előkelő, veszedelmes, pazarló, de dúsgazdagsága miatt megengedett kultuszának vélte, addig most rájött, hogy úgy ez a pesszimizmus, mint az új német zene lénye mélyén - romantika. Minden művészet, minden filozófia a növekvő, küzdő élet gyógyszerének és segítőeszközének tekinthető: előföltételük mindig a szenvedés s a szenvedő ember. A szenvedőknek azonban kétféle fajtájuk van, olyanok, akik az élet túlságától szenvednek, dionysosi művészetet kívánnak, tragikus világnézetet s az élet tragikus megismerését - és olyanok, akik az élet elszegényedésétől szenvednek, nyugalomra, csöndre, szélcsöndre, a művészet és megismerés által önmaguktól való megváltódásukra vágyódnak, vagy mámorra, eszeveszett izgalmakra, elkábulásra, őrületre. Az utóbbiak eme kétféle szükségletének felel meg minden művészi és filozófiai romantika, különösen Schopenhaueré és Wagneré. Ezután az óvatossá vált Nietzschének mértéke, melyet mindenfajta művészi és filozófiai megnyilatkozásra alkalmaz, hogy az éhség vagy a túlbőség szülte-e? A magára maradt Nietzsche, hogy önmagával szembeszállt, s állást foglalt amellett, ami fájt neki s nehezére esett, megtalálta az utat ahhoz a derekas pesszimizmushoz, mely ellentétje minden romantikus betegségnek: ezt legszemélyesebb dolgának, a maga propriumának és ipsissimumának 2 8 nevezte. Ez a dionysosi pesszimizmus. A romantikus nyavalyával, a nélkülözők, baluljártak, legyőzöttek élettagadásával szembevetette a maga ellentétes akaratát, melyet vonz a tragikum és a pesszimizmus, s amely épp ezért jele az intellektus (az ízlés, érzés, lelkiismeret) szigorának és erős voltának. Aki ilyen akaratot hord magában, nem fél a félelmestől és rejtélyestől, ami minden létből reá mered; maga megy feléje, maga keresi. Az ilyen akarattal együtt jár a bátorság, a büszkeség, s egy nagy ellenségnek kívánása. Ez volt az ő pesszimisztikus perspektívája, új kilátása... Ettől tanult meg görcsösen vigyázni arra, hogy írásaiba bele ne vetődjék szenvedéseinek és nélkülözéseinek árnyéka. Mindenáron meg akarta őrizni egyensúlyát, lelki nyugalmát, hidegvérét, sőt háláját az élettel szemben, erős, büszke s állandóan éber akarattal védte az életet a fájdalom ellen, s mindama következtetések ellen, melyek a fájdalomból, csalódásból, csömörből, elárvulásból s egyéb mérges talajból burjánzanak. Legfőbb tétele volt: a 39
