Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások II.
A szerző életében megjelent írások
szerencsés találmányokkal a nagy individuumot még egész másképp s magasabbra lehet nevelni, mint ahogy eddig a véletlen nevelte. Itt kínálkoznak még reménységek a jelentékeny emberek tenyésztése körül. Ahol valami nagy dolog jelenik meg s tartós életet él, ott gondos művelésre találunk, mint például a görögöknél. Hogy jutott náluk annyi ember szabadsághoz? Nevelőket kell nevelni! De az elsőknek önmagukat kell nevelniök. Nietzsche utálattal veti el azt a hóbortot, hogy a nép vagy az állam „öncél" volna: ugyancsak nem a jövőben keresi az emberiség célját. Sem az állam, sem a nép, sem az emberiség nincsenek önmagukért, hanem csúcsaikban, a nagy „egyesekben", a szentekben, művészekben, filozófusokban van a cél, tehát sem előttünk, sem mögöttünk, hanem az időn kívül. Ez a cél egyenesen az emberiség fölé utal. Nincs magasabb kultúrtendencia, mint a zseninek előkészítése és létrehozása. Jövő zenéje ez, a későbbi Nietzsche filozófiájának előjátéka. Már e gondolatokban Nietzsche sok helyt teljesen eltávolodott Schopenhauertói és Wagnertől, vagy nagyon a maga módja szerint értelmezte őket. Míg ez ideig Wagner dionysosi zenéjéből az egész természet beszédjét hallotta, mert Wagner megszólaltatott a természetben minden dolgot, ami azelőtt néma volt, megszólaltatta a hajnalhasadást, az erdőt, ködöt, alkonyatot, hegyek magosát, szakadékokat, hold fényét, megleste a természet minden részében kicsendülésre és zengésre törő egyetemes akaratot - addig később Nietzsche úgy érezte, hogy amit ifjú éveiben a wagneri zenében hallott, annak tulajdonképpen semmi köze Wagnerhez, hogy mikor a dionysosi zenét leírta, tulajdonképpen arról beszélt, amit ő maga hallott, hogy ösztönszerűen magához idomított mindent, a maga nyelvére fordított, átültetett és formált mindent abba az új szellembe, melyet önmagában hordott. Már a Tragédia eredete s a „korszerűtlen elmélkedések" írásának idején nyilván látta ő Schopenhauer és Wagner gyönge oldalait, s följegyzéseiben öntudatosan be is számolt magának a köztük s őközötte tátongó áthidalhatatlan ellentétről. Rendkívül finom és éles analízissel elemeire szedte a zenés drámát, s nem leplezte maga előtt az egészen különböző elemek wagneri szintézisének lehetetlenségét. Sorra szemügyre vette mind az összeegyeztethetetlen elemeket, zenét, szót, affektust, színészt, mozgást stb., amik mind érvényesülni akarnak, s nem tudnak harmonikus egészbe igazodni. A legfőbb ellenvetése Wagnerrel szemben, hogy a zenét a kifejezés eszközének akarta használni, s tulajdonképpen a drámát tűzte ki célul. Nietzsche szerint csak egyetlen zene van: az abszolút zene, mely megáll önmagában, művészet önmagáért, minden más zene egyszerűen rossz zene. A szemléletbe elmerült szemnek apollói világa hogy teremthetné magából a hangot, amely éppen az apollói látszatvilágon kívül eső szférát szimbolizál! A jelenségek, a látszat világa nem támaszthat a maga mögött lévő világban telő örömet: a látásban telő öröm csak azért öröm, mivel nem jut eszünkbe az a világ, hol az individuatio megtörik és megszűnik. Wagner különben nem zenész, hanem átplántált színész. Csak hatásra dolgozik, s durva és erős eszközöktől sem riad vissza, hogy a mi eltompult embereinket megrázza. A túláradó pompát, a mámor eszközeit; kusza, grandiózus, zajos, csúf, ideges, magukból kikelt dolgokat mind fölhasználja, szörnyű méretekkel, mértéktelen eszközökkel, rendkívüliséggel, törvények széjjelvetésével dolgozik, mivel tudja, mi hat a mai emberre. Wagner egyenes ellentétje az igazi, a klasszikus zenésznek. 1875-ből, tehát a 36