Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások II.

A szerző életében megjelent írások

igazi tényezői, ők adják meg a létnek az örökkévalóság jellegét. Nietzsche az egész világfolyamatot nem sokba veszi, az előrehaladásban nem hisz, s az emberiség célját nem az út végén, hanem legjobb példányaiban látja. A jövő kultúrájának két nagy útmutatója van Nietzsche szerint: Schopenhauer és Wagner. Nietzsche megkülönböztet háromféle embertípust: a rousseau-it, a goetheit s a schopenhauerit. Az első a forradalmár - a „szent természetet" keresi. A Goethe embere a szemlélődő: gyűlöl minden erőszakosságot, minden ugrást, minden cselekvést; nagystílű szemlélődő, aki csak azért nem eped el e földön, mert minden nagyot és érdemeset, ami volt és van, magáévá tesz. A schopenhaueri ember (Schopenhauer als Erzieher) magára veszi az igazság szeretetének önkéntes szenvedését - magával és személyes jólétével mit sem törődik, ellentétként a tudományos emberek hideg és megvetendő semlegességével a megismerésben csupa tűz, legelőször mindig magát áldozza oda a megismert igazságnak, s keresi az igazságot, mélyen áthatva annak tudatától, hogy mekkora szenvedéseknek kell fakadniok igazságosságából. Bizonyos, hogy földi boldogságát elpusztítja bátorságával, ellensége kell hogy legyen még azoknak az embereknek is, akiket szeret, az intézményeknek, melyekből előkerült, nem kímélhet sem embereket, sem dolgokat - ideálja a schopenhaueri ideál lesz: „a boldog élet lehetetlenség; a legnagyobb dolog, mit ember elérhet, a heroikus élet. Ilyet az él, aki minden úton-módon mindenek javát szolgálja túl nagy nehézségek közepette s végül győz, amellett azonban rosszul vagy sehogysem jutalmaztatik meg". Ezt a schopenhaueri ideált, ezt a heroikus életpályát választják maguknak az igaz emberek, a már nem állatok, az emberiség, a kultúra elitje és célja: a filozófusok, művészek és szentek. Mindnyájunknak vannak kötelességeink, új kötelességeink a jövővel szemben, de ezek nem a magános ember kötelességei, mert az ember hatalmas közösségbe tartozik; ezt a közösséget nem külső formák és törvények, hanem egy alapgondolat tartja össze, a kultúráé, amennyiben az mindannyiunknak ugyanazt a föladatot tűzi ki: a filozófusnak, művésznek és szentnek létrehozását magunkban és magunkon kívül elősegítenünk, serkentenünk s ezzel a természet munkájának betetőzésén dolgoznunk. Mint ahogy a természetnek szüksége van a filozófusra, úgy van szüksége a művészre is metafizikai célból önmagának fölmagasztosított szemléletéhez, hogy végül mint tiszta, harmonikus és kész kép táruljon eléje, amit levésének nyugtalanságában sohasem láthat világosan - szóval önmegismeréséhez van szüksége reá... Ugyanígy van szüksége a természetnek a szentre, akiben az Én egészen összeolvad a Mindenséggel, s akinek szenvedő élete már nem egyéni élet, hanem a legmélyebb együttérzés, együttélés minden élőlénnyel; a szentre, a teljes megváltódás és fölszabadulás megtestesülésére. A filozófia, mely ekképp megértette s magáévá tette a természet célját, egy nagy kötelességet tanít: az emberiség szünetlenül azon dolgozzék, hogy egyes nagy embereket hozzon létre - ez és semmi más a föladata. Maga a növény- és állatvilág arra utal, hogy bennük is csak az egyes magasabb rendű példány a fontos, a szokatlanabb, hatalmasabb, bonyolultabb, termékenyebb; s könnyű megérteni, hogy ahol egy faj elér a maga határához s a magosabb fajba való átmenethez, ott van fejlődésének célja, nem pedig a példányok tömegében, s azok jólétében, vagy az idő szerint a legutolsókban, hanem éppen a látszólag legelszórtabb és legvéletlenszerűbb egzisztenciákban, melyek hébe-hóba itt-ott létrejönnek 34