Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások II.
A szerző életében megjelent írások
születik új életre Dionysos alakja, mely idővel az örök visszatérés jelképévé alakul át. A Tragédia eredete a magja a későbbi dús hajtásnak, Nietzsche filozófiájának. Oly könyv, melynek minden sora ígéret, híradás, jövőbe pillantás. Mérhetetlen remény beszél belőle, a zenének dionysosi jövőjébe vetett remény, s akinek szemében, mint a Nietzschéében, a zene és a tragédia az emberiség megújulásának föltétele, annak nyelvén ez az emberiség jövőjébe vetett reményt jelenti. Az életnek az az új energiája, mely minden föladatok legnagyobbikát, az emberiség magosabbra fejlesztését kezébe veszi, beleértve minden elfajulónak és paralitikusnak kíméletlen pusztítását, megint lehetővé fogja majd tenni a földön az életnek azt a túlságos gazdagságát, melyből a dionysosi állapotnak is ki kell virulnia újra. Nietzsche tragikus korszakot jelent be: benne az élet igenlésének legnagyobb művészete, a tragédia is újjá fog születni, ha majd az emberiség maga mögött fogja tudni legkegyetlenebb, de legszükségesebb harcait, anélkül, hogy megsínylené őket, mint ahogy a görögök épen emelkedtek ki a rettenetes titàni küzdelmek sorából. Tragikus korszakot jelent be, s ennek előkészítésén dolgozik négy „korszerűtlen elmélkedésében". Ez az új korszak a tragikus megismerésen fog alapulni, melynek első hírnöke Schopenhauer. Az életerős tragikus bölcsesség idejének kell fölváltania a mi alexandriai-sókratési elkorcsosult kultúránkat. A bölcsesség foglalja el a tudomány helyét, átveszi a vezető szerepet, tekintetével átöleli a mindenséget s az egyetemes élet céljait, szenvedéseit, emelését tartja szem előtt. Előkészítő munkájában Nietzsche mindenekelőtt föltárja a mi kultúránk hazug mivoltát, halálra érettségét, meddőségét, s kíméletlen csapásokat mér e kultúra képviselőire, a „Bildungsphilisterekre". 2 1 (DavidStrauss, derBekennerundderSchriftsteller.) Ami kultúránk mindenfelől és minden korból összehordott és meg nem emésztett tudásnak zagyva összevisszasága, egyetlen összetartó gondolat, érzés, egység nélkül, s ha föl lehet födözni benne valami közös, egyöntetű törekvést, az a szisztematikus és uralkodó filiszterségé, az maga a rendszerbe foglalt barbárság. Mit ér a tudomány, mire való, mi célja, értelme, ha nem a kultúrát szolgálja? A kultúra mindenekelőtt a művészi stílusnak egysége egy nép valamennyi életmegnyilvánulásában. A sok tudás és tanultság pedig sem szükséges eszköze a kultúrának, sem jele neki, s kitűnően megfér a kultúra ellentétjével, a barbársággal: a stíltelenséggel vagy minden stílus kaotikus összevisszaságával. Csak azt, ami az életnek szolgál, szabad megtartanunk: csak ezt szem előtt tartva szolgálhatunk a tudománynak és históriának. A históriai mellett a históriátlan szellem (felejtés) is szükséges az egyes ember vagy valamely nép és kultúra egészségéhez. Csak akkor, ha a történelem elbírja, hogy műalkotássá - szóval a tudomány ellentétjévé - fordíttassék át, csak akkor tarthat meg vagy éleszthet ösztönöket valamely népben. A görögök évszázadokon át hasonló veszélyben forogtak, mint mi, hogy ti. tönkremennek az idegen és múlt dolgok túláradatától, belehalnak a históriai betegségbe. Művelődésük sokáig káosza volt idegen formáknak és fogalmaknak, s vallásuk valósággal az egész kelet istenharca: de a görögök megtanulták a káoszt organizálni úgy, hogy magukhoz tértek, igazi szükségleteikre eszméltek, s álszükségleteiket gyökerestől kiirtották. A történelemnek mint tudománynak betegsége ellen Nietzsche a „história fölötti" tényezőket ajánlja. (Vöm Nutzen undNachteilderHistoriefürdasLeben.) A művészet és vallás a kultúra 33
